Varga Norbert: Értelmetlen lét

Életed értelme érdemleges lehetne, érted él életed

értelme.

De értetlenkedve érted meg az értetlenek éretlen

érdekeit.

S értékrended átértékeled, mert a legértékesebb

értéked

Az értelmes élet, megértő lélek, melyet egy életen át

hajtanak

az értelmetlen érdektelen értékfaló értéklények.

Érdeked, hogy érdekes életed értékes perceit

érdemleges tettek,

önérdektől mentes cselekedetek töltsék ki, s hagyd,

hogy értékeljék

lényed történetét, hol fényes, hol sötét, de

semmiképp sem

értelmetlen életcél mentes lét.

 

 

 

 

Kiss Benedek: Szüret

Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.

Nagy Bandó András: Amit nem értek

Nem értem Piroskát, a farkast se értem,
ezért a mamámtól folyton újra kérdem:

Mért élt az erdőben egyedül a néni?
Mért nem tudtak néki közellátást kérni?

Mért játszott a farkas színlelve nagyanyát?
Mért őt ette előbb, s mért nem az unokát?

Hogy fért el az anyó a farkas hasába?
Hogy bírta el őket anyóka vaságya?

Mért kellett cipelni farkashoz a követ?
Mért nem lőtt a vadász, ha ilyenkor lövet?

Hogy lehetett szomjas az ordas a kőtől?
Mért kellett levarrni hátulról-előről?

Mért nem volt egy puska otthon a vaságyban?
Hogy maradtak élve farkasunk hasában?
Mért kell egy farkasnak két embert is enni?
Amiket nem értek, egyelőre ennyi.

Adelbert von Chamisso: Az elárult szerelem

Az éjjel csókolóztunk,
nem látott senki sem;
bíztunk a csillagokban,
fenn szikráztak fényesen.

De egy csillag lehullott,
s a tengernek beszélt,
tőle egy bárka, attól
egy matróz vette neszét,

ő meg a kedvesének
dalolta másnap el –
s most utca, tér, fiú, lány
mind rólunk énekel.

SZERGEJ JESZENYIN: BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom – aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

József Attila: TÖREDÉKEK

Állás nélkül élek, akár a madár,
idestova másfél esztendeje már.

Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt
hordott ölem nyálkás, bő kosarakat.

Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem
deresen hüvöslő drótköteleken.

Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád
Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát.

Kerek kenyerek közt vékony kenyeres,
ki száz karajt ád el, mig egyet keres

Nem volt szalonnám s min piritnám, tüzem,
lucskos padon háltam, harmatos füvön.

tehetségem pusztul vígasztalanul

*

Hétért – magamat kérdem –
adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
ki játszhatott.

*

Költő szerelme szalmaláng,
azért oly sebes és falánk

*

Nyári könnyü szellők,
lányok közt szökellők
szoknyákat libbentők –

játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban.

Nagy László: Az én szívem

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem
durva-gaz erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.

LORAND GASPAR: A KÉS…

A kés amit ott feledtél
s feledted hogy a bőr mely az ismeretlenhez ér
hogy a száj mely az éhségre nyílik
hogy a csend míg a föld mozgásából
vagy egy test tüdejéből iszunk
hogy a gége szárnyverdesése
hogy a szél görgője nem ismervén
a partot melyek kavicsokra hagyja zenéjét
mindeme dolgok melyeket idő és
emlékezet koptatnak osztogatnak a sziklán
átkutathatja-e a penge a kertnek
elszunnyadt rendjét, a nyugodt,
halott lángból kimetszett szépségre
húnyt szemet fehér falra
tapasztott arcok vörösét
mennyi sietség férceletlen mozdulatok
míg a nap lassanként elvonul
testek mélyén felperzselt mezők
s az egyre félelmesebb fény –

Szabó Lőrinc: A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálkozni tanított…
Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.

Radnóti Miklós: TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943. május 26.