Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

TOMPA MIHÁLY: Boldogság

Hol vagy, hol vagy életünknek 
Szép tündére, boldogság?! 
Karjaidban kik pihennek? 
Ajkaid kik csókdossák? 
Fényes orczád néha, néha, 
Szemünk előtt megjelen; 
Vagy csak a szív álma képzel 
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet, 
És mi rajta vándorok; 
Elfáradunk, elepedünk, 
Vérző lábunk tántorog; 
S boldogságért esdekelvén, 
Míg előre jár szemünk: 
Csendes kunyhó vagy keresztfa 
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót 
Elmellőzi botorul; 
Öntagadás, türelemnek 
Keresztjéhez sem borul; 
A csalképet űzve, annyi 
Fáradalmat elvisel; 
S meglepvén az éj sietve: 
Az útfelen alszik el.

Voltam ábránd! völgyeidben, 
Hol szellő s lomb enyeleg; 
Jártam oh vágy! szirttetődön, 
Melly szédítő s meredek. 
Hű csók mézét szítta ajkam, 
Koszorus volt homlokom… 
S ha valék-e boldog akkor? 
Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már, 
Ha több kéj nem fér beléd: 
Mi remegtet, mi nyom mint a 
Fa harmatos levelét? 
Ah, miért kell a boldogságban 
Öntudatlan érezni: 
Hogy azt egy szempillantásban 
El is lehet veszíteni?

Mért van, hogy ha szíved álma 
Megvalósul, s a tied: 
A szép bálványt összetörni 
Maga a szív úgy siet!? 
Csábít, vonz a fátyolos kép 
Melly távolról int felénk, 
Hogy megrontsa a kicsinylés, 
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk 
Ösmeretlen tájakig: 
Nem boldog ha kéjt nem ízlel, 
Nem, ha azzal jól-lakik. 
A bánatban örömet kér, 
Az örömben bánatot; 
Csendességből zajba vágyik, 
S csendbe hogy ha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt, 
Hol borongós hol derűlt; 
És megkóstol a halandó 
Édeset és keserűt: 
A végóra elközelget, 
És szemét, hogy béfogják, 
Életén átnézve kérdi: 
Mi volt hát a boldogság?!

Weöres Sándor: Kutya-tár

 

Harap-utca három alatt

megnyílott a kutya-tár,

síppal-dobbal megnyitotta

Kutyafülű Aladár.

Kutya-tár! kutya-tár!

Kutyafülű Aladár!

Húsz forintért tarka kutya,

tízért fehér kutya jár,

törzs-vevőknek 5 forintért

kapható a kutya már.

Kutya-tár! kutya-tár!

Kutyafülű Aladár!

Szabó Magda: Sohasem

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sószagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.

Edgar Allen Poe: ÁLOMORSZÁG

Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn – túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.

S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél – e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál –
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz –
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár –
Mindez átokvert helyekben –
Minden méla szögeletben –
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit –
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek –
Holt barátaiét, kik rég be-
Költöztek a földbe – s az Égbe.

Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.

Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt, 
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.

Babits Mihály CSILLAG, TITOK!

Csillag, titok!
Álmodtalak
Nyáréjjelen –
Legyek szavad!
Sugár te magad:
Légy fényjelem;
Messzi honod
Fürdesse szivem.

Világod: Szépség, Tisztaság!
Sehol szenny – mindenütt virág,
Rejti szerelmünk lugasát
Álom-kerten, hol ott pihen
Álomleány-had szüntelen
S a cserkesz szél ezüstösen
Álél ibolya-fekhelyen.

Ó, ami Benned látható,
Oly más, mint e földi való:
A legkékebb szép szemet
Őrzi hamis, hűtlen keret –
Édes szellőkön suhan
Ékes hang szomoruan –
Szív, ha érted megtörik,
Öröme könnyeden szökik,
Visszhangja még elidőz,
Kagylóbúgást felidéz.
Bánatod hű képe kél:
Földre perdülő levél –
Szent varázslepel borul rád:
A gyász még nem búskomorság –

Arany János: Nem kell dér…

Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul: 
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül: 
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyúgalomra készűl.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő: 
Hogy’ pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!…

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?