Heltai Jenő: Vallomás

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát ! Szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én aki angyal nem vagyok ?

Olyan kevés amit kívánok . . .
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe kérem nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat !
Hülyén nézhetsz rám, de hülyének ne nézz!

Várnai Zseni : Virágos ág

Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyűt
pillék és méhek zsongják őt körül
szellő ringatja, eső öntözi
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik
reszket, amikor tépázza a szél
de nedvei forrók, akár vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó
s belengi őt e puha takaró
már újra szép, és arról álmodik
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan
ezernyi szép, feslő virága van
őbennük éli újra tavaszát
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő.
kikél a földből, húzza őt a fény
újjászüli az örök televény.

S ha teste, már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó…
ifjú fákban tovább él lényege…
gyümölcsös ág az asszony élete…

Zelk Zoltán Kifosztott táj

Mint hályogos szem, meg se rezzen
harmadnapja az őszi ég,
esővert szél kúszik, mint kígyó,
a sárban s fölveti fejét
sziszegve a kegyetlen égre”
s búsan nézi egy csonka ág:
röpül a rozsdás vidék fölött
levele, mint az ifjúság.

Itt járok e kifosztott tájon
és gyanakodva rámmered
a fű, a lomb. És összesúgnak,
mintha kérdeznék: ismered?
Gyanu kiséri minden léptem,
már hátranézni sem merek:
tán káromolva rázzák a fák
gallyukat a hátam megett…

Csak a kóró áll egykedvűen,
a tüskés, réti proletár,
néki egyformán zsarnoka
minden évszak, az ősz, a nyár.
Csak áll a süppedő időben,
mint uccasarkon a vakok,
nincs kincse, mit elveszithetne
s verheti eső: nem vacog.

Kapaszkodva járok, már süllyed
hinárként lábaim alatt
a föld s hiába keresgélem,
mint régi, kedves arcokat
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak ” petyhüdt és öreg
köröttem minden és zörög az
enyészet, mint a pergament.

Igy menekülök, letörölve
arcomról, számról a sarat,
vigasztalóan, hogy feledjek,
rámszáll a bársonyalkonyat.
A hegyek mögül füstölögve
kúszik már, terjeng a homály
s megtelik csordultig a vidék,
mint vízzel a pohár.

WASS ALBERT: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek: 
a csillagok járása változó. 
És törvényei vannak a szeleknek, 
esőnek, hónak, fellegeknek 
és nincsen ború, örökkévaló. 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen, 
ha sáska rágja is le a vetést. 
Ha vakond túrja is a gyökeret. 
A világ fölött őrködik a Rend 
s nem vész magja a nemes gabonának, 
de híre sem lesz egykor a csalánnak; 
az idő lemarja a gyomokat. 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen, 
ha csattog is a baltások hada. 
Mert erősebb a baltánál a fa 
s a vérző csonkból virradó tavaszra 
új erdő sarjad győzedelmesen. 
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda 
a gyilkos vasat rég felfalta már 
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel 
hasznos anyaggá vált a föld alatt… 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt: 
ha egyenlővé teszik is a földdel, 
nemzedékek őrváltásain 
jönnek majd újra boldog építők 
és kiássák a fundamentumot 
s az erkölcs ősi, hófehér kövére 
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen, 
ki nem hamuval és nem embervérrel 
köti meg a békesség falát, 
de szenteltvízzel és búzakenyérrel 
és épít régi kőből új hazát. 
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: 
a fundamentom Istentől való 
és Istentől való az akarat, 
mely újra építi a falakat. 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak, 
kik megtagadják ma a nevemet: 
ha fordul egyet újra a kerék, 
én akkor is a barátjok leszek 
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. 
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk 
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: 
a víz szalad, de a kő marad, 
a kő marad.

És üzenem mindenkinek, 
testvérnek, rokonnak, idegennek, 
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, 
annak, akit a fájás űz és annak, 
kinek kezéhez vércseppek tapadnak: 
vigyázzatok és imádkozzatok! 
Valahol fönt a magos ég alatt 
mozdulnak már lassan a csillagok 
s a víz szalad és csak a kő marad, 
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók. 
A tiszták és békességesek. 
Erdők, hegyek, tanok és emberek. 
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát 
s a csillagok tengelyét olajozzák 
szorgalmas angyalok. 
És lészen csillagfordulás megint 
és miként hirdeti a Biblia: 
megméretik az embernek fia 
s ki mint vetett, azonképpen arat. 
Mert elfut a víz és csak a kő marad, 
de a kő marad. 

Lackfi János: VESZETT MUNKA BALLADÁJA

Nyolc éves se voltam,

az az idő távol,

édesanyám, kedvesanyám

megjött a munkából.

 

Nem is a munkából,

inkább a híjából,

édesanyám, kedvesanyám

nem dolgozik mától.

 

Nem mintha dolgozni

maga nem akarna,

édesanyám, kedvesanyám

lapátra lett rakva.

 

Apámnak már régen

nem is volt állása,

ebből baj lesz, nem kis baj lesz,

akárki meglássa.

 

Ott búsult a bátyám

talpig búbánatban,

búsul apám, búsul anyám,

én meg kimaradtam.

 

Álltam, nem értettem,

értettem, de mégse,

és a könnyek, galád könnyek

jól el voltak késve.

 

Aztán a matchboxom

jutott az eszembe,

a lendkerék, hej a kerék

miként hagyott cserben!

 

Nem gurul, nem sivít

többé már a járgány,

én, kisgyerek, szegény gyerek,

ott hüppögtem árván.

 

Nem gurul, nem gördül

többé a kisautóm,

de a könnyem, a sós könnyem

legördül az arcon.

 

Így kapcsolódtam be

össznépi sírásba,

ha gyászolunk, mind gyászoljunk,

akárki meglássa.

Reményik Sándor: A lehetetlenség kapujában

Nem akarom, – és minden versbe mégis
A Te nevedet építem bele,
Isten, holt szívem élő Istene –
Mint faltörő kos a kőfalakon,
A soraimon rést üt a neved, –
Tán csak szokás, – hisz Tehozzád kiáltnak
Nyomorúság idején mindenek, –
Isten, üres szó, vagy végtelen teltség,
Mondd meg nekem most: mért nem teheted,
Hogy akik egymást oly igen szerették,
Varázsütésre mind eltűnjenek?
Mért van az a gyilkos: egyik előbb?
És mért parancs, hogy a más végignézze
Mindíg, mindíg a halálbamenőt?
És mért kell tépnem magamat azon,
Én menjek-e előbb, vagy menjen ő,
S engem ne lásson a ravatalon?
Mért nem egyszerre, egy harangütésre
Ragadtatnak az egymást szeretők
Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe?!
A lehetetlen kapujában állok,
Tudom, Uram, hiába zörgetek,
S tudom, hogy őrület, amit kívánok, –
De hidd el, jobban dícsérnének téged
Az egy csapásra megszűnő világok,
Az egy szélroham-eloltotta lángok,
Az egy ütemre megállt szívverések!

Arany János: ZÁCS KLÁRA

Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa…
Szőke leány, barna.

„Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!

„Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”

„Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér’ –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!

„Sietős az útam,
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” –

Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.

Könyörögne, – nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?

„Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.”

Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!

Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.

Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé.

Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe!

„Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”

„Jaj, atyám! nem – nem –
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, –
Taposs agyon engem…!”

Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.

A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja volt kezébe’.

„Életed a lyányért
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.

„Gyermekemért gyermek:
LajosEndre, halj meg!”
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.

„Hamar a gazembert…
Fiaim, – Cselényi…!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. –

„Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?”

„Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;

„A más kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –

Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, – vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Csoóri Sándor: Cseresznye-ballada

Piros csillag, egyszem cseresznye,
rigó csőrében hova szállsz?
A rigó csőre csont-koporsó,
fúródik veled végtelenbe.

Kicsattantál, meggömbölyödtél,
akartál lenni piros kedvem,
s lenyakaztak: most véres fej vagy,
barbár jelkép suhanó versben.

Nézek utánad, s magam látom:
fölkap, elvisz az idő csőre,
látomás leszek eltűnőben,
s amit itthagyok, minden az lesz.

Jónás Tamás: SZÍVLAP

éjes szemű szemérmesem
megáldozlak személyesen
érdes szárnyú kevély sasom
a szerelem kevés haszon
félélmény

kihazudlak puha sárból
belehellem ami lángol
a múltadba a jövődbe
önmagamból kinövök be
sorsodba

amíg a viták harsognak
kinevezlek új arcomnak
benevezlek örömömbe
csalódásaim töröm be
melleddel