Vörösmarty Mihály: PUSZTA CSÁRDA

Ez a csárda nevezetes,
Gólya jár rá, nagy kelepes.
Ha én gólyamadár volnék,
Ilyen házra nem is szállnék.

Kidőlt, bedőlt az oldala,
Bele jár az istennyila,
A forgó szél dúdol rajta,
Boszorkánytánc van alatta.

Hej kivűl is, hej belűl is,
Ki van itthonn, ha beteg is?
Ki hoz nekem bort eleget,
Piros lánytól hókenyeret?

Puha kenyér eledelem,
Szomjam ellen borral telem,
S ha felindít a szerelem,
A szép leányt megölelem.

Hej de itt senki nem felel,
Csak az egy gólya kelepel:
Útra készűl az is szegény,
Nem ülhet a ház tetején.

Gyerünk innen, fakó lovam!
Tisza ide nem messze van,
A Tiszában megitatok,
A Dunáig meg sem állok.

Isten hozzád, puszta szállás,
Gözűtanya, denevérház!
Hordjon el az őszi zápor,
Mért nincs benned egy ital bor.

Verlaine: Alkonyatok

Bágyadt, gyönge hajnal
Síkságon bolyong,
Puha bánatokkal,
Mint egy alkonyon.
Puha bánatokkal
Ringatja bolond
Szívemet a jó dal
Alkonyatokon.
El sosem szalasztom
Álmom: alkonyok
A tengerparton,
Lázban imbolyog
Ezer piros fantom,
Fut, s rőten lobog,
Mint nagy alkonyok
Lent a tengerparton.

Vajda János: HUSZ ÉV MULVA

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem; többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
elálmodozva egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…

Weöres Sándor: CSIRIBIRI

Csiribiri csiribiri

zabszalma –

négy csillag közt

alszom ma.

Csiribiri csiribiri

bojtorján –

lélek lép a

lajtorján.

Csiribiri csiribiri

szellő-lány

szikrát lobbant,

lángot hány.

Csiribiri csiribiri

fült katlan –

szárnyatlan szállj,

sült kappan!

Csiribiri csiribiri

lágy paplan –

ágyad forró,

lázad van.

Csiribiri csiribiri

zabszalma –

még mellettem

alszol ma.

Váci Mihály:Még nem elég!

Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: – az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!
Több kell: – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most: – népedért!
Nem elég – Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Baudelaire: SZÉPSÉG

Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.

Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.

Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,

s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Kassák Lajos: ELHAGYOTT TÁRGYAK

Egy szék emlékezik.
Üres szobában
árnyékrácsok közé szorítottan
még érzi egy asszony
puha combjainak ízét
egy betörő ragadozómancsainak tapogatását
egy kisgyerek nehéz lélegzését
amint gyöngyháznyelű késével
keményfa testét hasogatni kezdi
még nem feledte el
hogy egyszer kikölcsönözték a szomszédba
de nem ült rá senki
mintha féltek volna tőle.
Nagyon szomorú volt akkor
de sírni nem tudott.
Most se tud sírni.
Némán és előkelő alázattal
itt kell meghalnia
az üres szobában.

Nagy Bandó András: Amit nem értek

Nem értem Piroskát, a farkast se értem,
ezért a mamámtól folyton újra kérdem:

Mért élt az erdőben egyedül a néni?
Mért nem tudtak néki közellátást kérni?

Mért játszott a farkas színlelve nagyanyát?
Mért őt ette előbb, s mért nem az unokát?

Hogy fért el az anyó a farkas hasába?
Hogy bírta el őket anyóka vaságya?

Mért kellett cipelni farkashoz a követ?
Mért nem lőtt a vadász, ha ilyenkor lövet?

Hogy lehetett szomjas az ordas a kőtől?
Mért kellett levarrni hátulról-előről?

Mért nem volt egy puska otthon a vaságyban?
Hogy maradtak élve farkasunk hasában?

Mért kell egy farkasnak két embert is enni?
Amiket nem értek, egyelőre ennyi.