Csoóri Sándor ANYÁM FEKETE RÓZSA

Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtõl
dadog és bereked.
Sötét kendõjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetõzze.

Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.

Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csõrében elviszi.

 

Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy … gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

Burns FALUSI RANDEVÚ

Van itt valaki? Ki kopog? –
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! –
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz? –
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. –
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár –
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. –
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt –
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. –
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka –
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! –
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn –
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! –
Titok lesz, mondta Findlay.

Bódás János: Lehetetlen

Te azt mondod, hogy lehetetlen

És leereszted a kezed,

Csüggedt-fásultan belenyugszol:

Ha nem lehet, hát nem lehet!

Te azt mondod, hogy lehetetlen

S befagy az ajkad, a szíved,

Már alig mersz, s kihal belőled

Minden nagy, hősi lendület.

S miattad dúlhat itt a gazság,

Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,

Hagyod, hadd rohanjon vesztébe

Dühödt őrültként a világ.

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;

Se szó, se vér, se könny, se jaj,

Se ész, se fegyver nem segít már,

Se ezer nábob, se arany…

Legyen mi lesz… ha ég az erdő,

Ki oltja el, s mit ér a gát,

Ha a tenger kilép medréből,

S őrültként dobálja magát?

Lehetetlen, – hát lehetetlen!

Méreggel, átokkal teli

A világ, – szenny, láz, kelevény már!

Lehetetlen megmenteni.

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,

S tapló van melleden belül.

És nem tudod, hogy a hívőnek

A lehetetlen sikerül!

Szavára forrás kél a pusztán,

A néma szól. a béna megy,

Manna hull, a hegyre hág a tenger,

Vagy a tengerbe lép a hegy!

Szeretet lesz a gyűlöletből,

A büszke megalázkodik,

A kapzsi ingét odaadja

S a káromló imádkozik!

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át,

Ha hiszel! – s mindez nem mese,

Példák beszélnek, nézd, körülvesz

A “bizonyságok fellege”!

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd

Le csüggedt-fáradtan fejed,

Lehet béke, lehet bocsánat,

Új élet, jóság, szeretet…

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,

Könyörgés, – semmi nem segít:

De megmentheti a világot

A legnagyobb erő: A HIT!

Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tõlem,
Vígan álmodott felõlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
Ûlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt belõlem,
Mikor búcsút veve tõlem:
“Isten hozzád!” többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Romhányi József: A rák haladása

Egy nagyszerű fóka rámordult a rákra:
- Ne haladjon hátra,
hisz nem jut előbbre soha,
kinek vissza van az oda.
Ám a ráknak, mi tagadás,
visszásnak tűnt ez a tanács.
Azt értette belőle,
szégyenszemre hátráljon meg előre.
De kevéssel előbb úgy gondolta aztán,
más kárát tanulná meg a saját hasznán,
hogyha maga mögött egy célt is kiszabva,
előregázolna hátra az iszapba.
Viszont azt is tudta a nyomorult pára,
az ilyesmi nem megy úgy holnapról mára,
és hogy ne hagyja a drága időt veszni,
elhatározta, már tegnap el is kezdi.

József Attila: ARS POETICA

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

József Attila: ALKOHOL

A rózsakötőjű nap csak nékem integet,
De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam
S nem is harcolhatok érte,
Mert az alkohol
Kopjás fiatal gerincemet
A nyomorúság abroncsává görbíti már
Lomha lángú poklos katlanában.

Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám
A kérges, jó becsületű kéz
Nyugodtan heverész
Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.

Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!

Engem a legforróbb május is csak
Subás nyárral ültet vacsorához
S az íze is kevés.

S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete
Békült szóval intne: Fiam, imádkozz!
A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta
Az elfásult mámor hója, jege,
Ijedten zuhan ott a kétségbeesés
Vasalt szánkója
Ismeretlen üregek borzalma fele.

Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többé nem packázik énvelem!

De akarásom leölt hízóként haldokol
És agyam szúvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.

József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy: “Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

Kassák Lajos: 41

Ritkán megyek emberek közé szomoru
vagyok néha egészen szememre huzom
a kalapom
esztendők homokot csikorognak a fo-
gaim között
ki kergeti szét alólam egyszer az összekigyó-
zott utakat
a pusztulás fekete angyalai keringnek a városok
felett
itt becsukódtak a kapuk hidak ájultan le-
szakadtak
esténként felgyujtottam magamban a szegény-
ség kristályait
csak ülök a sárgaréz hold alatt ugy érzem
nincs senki a világosságban akit meleg
tenyeremmel megsimogathatnék
valaki fölszedte mögöttem a sineket most egye-
dül vagyok az uj dolgok kezdeténél
de mégis azt mondom ime a nagy gyüjtőlencse
is én vagyok
én vagyok az elveszett füzfasip és a mezitelen
állatszeliditő is én vagyok
csak akarnom kellene és árnyékommal letakar-
hatnám a világot
látjátok tehát mégsem olyan mély az árok mint
ahogy a mérnök kiszámitotta
ismerek egy házat tele könyvekkel üveg han-
gokkal és jó vacsorák emlékével
egy nagy nagy asszony él a házban dróthaju
kicsiny fiaival
kint zokognak a megkéselt szerelmesek
a nagy asszony kicsiny fiai járnak ide-oda a
meleg szobákban
jóságból vannak és müvészetet csinálnak
szeressétek az elzárt tereken élő báránykákat.