Vörösmarty Mihály: Petike

Bús mogorván ül Petike,
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel -
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
“Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?”
“Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele.”
“Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?”
“Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele.”
“Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?”
“Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
Rág a bú!”
“Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?”
“Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál.”
“Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?”
Szól mogorván Péter úrfi:
“Hol van hát?”

Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.

“Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
Elvehet’d.”

Varró Dániel: Cossante a lehányt küszöbről

Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves

szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?

Arra a pillanatra.

 

Mikor lehánytad a küszöböt, és a sárga

szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?

Arra a pillanatra.

 

Lehánytad, feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?

Semmit se tartva bent, úgy tűnt, magadhoz engedsz.

Arra a pillanatra.

 

Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?

Magadhoz engedtél a bensődet kitárva.

Arra a pillanatra.

 

Féltél, megárt a bimbózó romantikának,

ha otthonodban a küszöbre hányni látlak

abban a pillanatban.

 

Féltél, a láng lelankad hamvadó üszökre,

ha látlak otthonodban hányni a küszöbre,

abban a pillanatban.

 

Kit otthonodban a küszöbre hányni látlak,

ahogy te, úgy kitisztult bennem a vágy irántad.

Abban a pillanatban.

 

Kit látlak otthonodban hányni a küszöbre,

bennem a szerelem is így tisztult ki szebbre.

Arra a pillanatra.

 

Heltai Jenő: A dal

Néha ugy néz rám, mint a jó barát,
Kivel közös a lelkünk búja, gondja,
Ki tékozolva, biztatóan ontja
Szelíd szemének nyájas sugarát.
Néha ugy néz rám, mint a jó barát.
Állok előtte, mint a kis gyerek,
Bizonytalan, homályos, néma vágyban.
Ó, ha kezével simogatna lágyan!
Csak nézem őt… de szólni nem merek.
Állok előtte, mint a kis gyerek.
Néha úgy néz rám, mint az idegen.
Végigröpűl a pillantása rajtam,
Mint sürü füstben, szikrázó zsivajban
A gyorsvonat közömbös síneken…
Néha ugy néz rám, mint az idegen.
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért.
Ilyenkor úgy fáj, hogy hiába minden,
Ingyen gyötrődöm, elpusztulok ingyen,
Ő sohse fogja tudni, hogy miért?
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért…
Néha úgy néz rám, mintha sejtené,
Hogy ő az édesem, hogy ő a szépem,
Hogy szeretem a gyötrelmek tüzében
S megyek, megyek az elmulás felé…
Néha ugy néz rám, mintha sejtené.
Én hallgatok és ő tovább siet…
Mint, aki zordon szakadékba nézett
S a lesben álló, fekete enyészet
Szédületéből életre ijedt…
Én hallgatok és ő tovább siet.

Kiss József: A csók

Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.

A lány legyen ifju, – a kerevet,
Ha puha, akár régi is lehet.

A lány legyen tüzes s a dal, ha szól
Ne rúgja ki a földet láb alól.

Juszuf bölcsesége ilyenforma volt. -
Egyszer egy ifju jött hozzá és szólt:

Juszuf ibn Ali, mester! Im egy dalt
Hozék, hogy biráld, nem hogy magasztald.

Együgyű szívvel irtam, – te tudod:
Mit ér, mit nem ér az ilyen dolog.

És Juszuf szavába vágott: “Elég!
Vershez nem kell előljáró beszéd.

Olvass!” – És az ifju halk, elfogott
Hangon, növekvő hévvel olvasott:

Tubafa virága, bülbül édes titka:
Ó csók! miben vagyon édességed nyitja?

Tubafa leveli csöngnek-bongnak, szólnak,
Ó de csattanása édesebb a csóknak.

Hetedik mennyország csöndes éjszakákon
Le-leszáll és lánykám ajkán megtalálom.

Olthatatlan szomjuság oltója, szítója:
Gyönyör vagy, halál vagy, szerelemnek csókja!

Egyszerre nesz – ki az? – a költő int,
Elhallgat az ifju és föltekint.

Az ajtófüggöny szétnyil sebtibe
S Leila szökell bé, Juszuf kedvese.

S mint a dzsin, ki áldozatára csap,
Édes költője ajkihoz tapadt.

Csókolja hosszan, némán, édesen,
Kábultan áll az ifju – mit tegyen?

Hurikra gondol, véli álmodik,
Végre egy hang üti meg füleit.

Juszuf szólalt meg – kedvese fejét
Redős leplébe elrejtve elébb:

“Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.”

Rimbaud : Esti imádság

Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök;
lelkemben vitorlák láthatatlan menetje…

S mint vén galambducok forró, pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennme és füstölök,
s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök,
hogy olyan, mint az ős fák évgyűrűs szövetjek.

Da majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szívvel, s leontve már egy kisebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott

szelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót…
Helyeslést intenek a délceg napraforgók.

Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Pilinszky János: Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Ady Endre: EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.

Friedrich Schiller: A zarándok

Már életem tavaszában

vándor kedvem tovavitt,

odahagytam szülőházam

s ifjúságom társait.

 

Örökséget, gazdagságot

elvetettem könnyedén,

s gyermek-hittel, egy zarándok-

bottal útra keltem én.

 

Vitt a remény büszke szárnya

s titkos szóval a hit is;

hang zendült: menj, utad tárva,

messze napkeletre visz.

 

Míg nem nyílik rád a fényes

arany kapu, mely mögött

ami földi, égivé lesz:

halhatatlan és örök.

 

Este lett, majd újra reggel,

nem pihentem soha meg;

mégse, mégse lelhettem fel,

mit a szívem keresett.

 

Lábam elé vad ár zajlott,

hegyek állták útamat,

szakadékra dobtam pallót,

folyón vertem hidakat.

 

Egy nagy víz tűnt föl előttem,

keletre folyt a folyam,

s én sodrába beledőltem

bizakodva, boldogan.

 

A játékos habok árja

tágas tengerre vetett;

most körülvesz pusztasága,

mégsincs célom közelebb.

 

Ah! abba a messzeségbe

nem visz palló soha át!

sosem ér a föld az égbe,

sosincs itt az odaát!