Váci Mihály: Százhuszat verő szív

Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,
és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?
Honnan vetted rá a jogot,
ki volt, ki felhatalmazott,
hogy érte és a neviben
egy szót is szóljál? – Senki sem!

Babits Mihály: Sugár

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Ugy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom –
az mind nem él, az nem mozog…
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomul,
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.

Vörösmarty Mihály: A bús vándor

Hová bolyongasz e szél, záporzaj között?
Hová ez elhagyott, töretlen útakon?
Gondatlanul viszen lábad mindenfelé,
Hegy, szikla, völgy, tenger meg nem tud tartani.
Hah! csak tovább, szegény, csak told el kínodat
Oda, hol világunk véget ér, hol a napot
Nem kell kerűlnöd, hol lapúlnak a hegyek,
S a völgy veled mély semmiségbe sűlyedez. –
De hol van az? Megint ösvényemen vagyok,
Ösmert vidéket néz látásra únt szemem.
Hajh! már tudom, mi van még hátra: újolag
A nagy világba kell merűlnöm, és azon
Vigasztalatlanúl a sírig bolyganom.

Kölcsey Ferenc: CSOLNAKON

Ültem csolnakomban
Habzó vizen,
Hallék zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlsz égi vándor,
Föld s víz felett,
Vajha szállni tudnék
Én is veled!

Indúltál keresni
Más jobb határt,
Langy tavaszt, virítót,
S tenyésző nyárt.
Én is, hajh, keresnék
Szállván veled,
Más boldog határon
Hű fedelet!

Lelnék én tanyácskát,
És szép eget,
Hol telet ne látnék,
S búfelleget;
Hol teljes reménnyel,
Mint szivárvány,
Tűnne fel minden nap
Más nap után.

S ott, hol esti szél leng
Zöld fák közűl,
Forrás ömledezne
Kunyhóm körűl.
Isten hozzád csolnak,
S te vészes part,
Hű kegyes nyit ott rám
Remegő kart.

Ülök csolnakomban
Habzó vizen,
Hallok zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlj égi vándor
Föld s víz felett,
Sorsom, ah, nem adta
Szállnom veled!

Áprily Lajos: Vers vagy te is

Indulsz. A mozdony sürget már dohogva

és a tavaszba messze-fut veled.

Ne vidd a vádat és a bút magaddal,

hogy hüvös szóval megsértettelek.

 

Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.

Rég vívom érted a müvész-tusát.

Ki a hibás, ha túlságos közelböl

nem hallom lelked tiszta ritmusát?

 

Ki a hibás, ha néha feltolulva

egy kusza hang harmóniádba tép,

és gúnnyal int szivárványos magasban

a büszke, gyözhetetlen eszme-kép?

 

Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,

hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.

A fájó gáncs nem céltalan civódás,

s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts…

 

Már távolodsz. A gép repít robogva.

Nem is tudod, hogy most lettél enyém.

Varázs-ütésre dallamod kiépül,

s zengö egész vagy, zengö költemény.

Petőfi Sándor : Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntrõl pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én,
ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható,
nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Rainer Maria Rilke: A FIÚ

Olyan szeretnék lenni mint azok,
kik vad lovakkal szállnak át az éjen,
fáklyákkal s hajzatuk szél fujja széjjel,
a vad-vad vágtatás sodorta szél.
Elől én állanék, mint csónak orrán,
nagy lennék s összegöngyölt mint egy zászló –
és sötét. De fejemen parázsló
aranysisak. S némán mögöttem áll
tíz férfi majd sötéten s jelre vár,
és rajtuk is oly nyugtalan sisak,
mely fénylik olykor s olykor régi, vak.
És mellém dobban egy, ajkán a kürt
villan, rikolt s térséget fú elénk,
fekete, vak magányt fuvall körénk
s mi gyors álomként dúljuk át az ürt:
mögöttünk minden ház féltérdre hull,
nekivágunk a megdőlt utcasornak,
egy tér elugrik: megfogjuk vadul,
és ménjeink mint eső úgy suhognak.

Füle Lajos: UNOKA-VALLATÓ

Értelme sincs talán még, meglehet,
hogy csendben veled beszélgetek.
Pedig, amíg formálnak ős csodák,
őrt áll nekik s neked a nagyapád,
s kérdezgeti a nagy Titoktudót:
milyen leszel, nagyon vár, csöpp utód?
Miből szövi lényednek szövetét
szellem, anyag, test-föld és lélek-ég?
Áldás leszel? Szelíd dal, halk derű?
Katáng szemű vagy gesztenye szemű?
S milyen nemű? Fiú, lány? Mondd, ki hát?
Sudár fa, vagy lehajló kis virág?

Akármilyen s akárki is leszel,
de küldetést hozol… Hiszem… hiszem!