Bódás János: Enyhülés

Ha jövendőbe nézünk,
hol aggódunk, hol remélünk,
Bárhogy küzd is kezünk, agyunk,
magunk ura nem mi vagyunk.
Tiéd Urunk sorsunk, hazánk…
– Isten békéje, szállj le ránk.

Kik a békéről beszélnek,
egymástól még ők is félnek.
Olajág van jobbkezükben,
– van-e bizalom szívükben?
Nagy enyhülést vár a világ!
– Isten békéje, szállj le ránk.

Hozz nyugalmas munkát, álmot.
Nagy országok s kis családok
éljenek bátor reményben…
Se a földön, se az égen
ne villanjon pokoli láng!
– Isten békéje, szállj le ránk.

Hullámozzon mindenfele
vetések arany tengere,
hol dalos madarak szállnak.
Réten, kertben, erdőn, s házak
ablakában nyíljon virág.
– Isten békéje, szállj le ránk.

Őrizd meg a házainkat,
a fát, mely gyümölcsöt ringat.
Mind, amink van, maradjon ép.
Se ember, se osztály, se nép
máséra ne legyen falánk.
– Isten békéje, szállj le ránk.

Házak gombaként nőjenek,
anyák reménnyel szüljenek.
Szarvas fial, madár ha költ,
tartsa el mind bőven a föld.
Ne legyen határ vaspalánk.
– Isten békéje, szállj le ránk.

Őrizd, vezesd a népeket,
ismerjék meg kegyelmedet,
s dús földön, tiszta ég alatt
követve Te szent Fiadat
szálljon Hozzád hálaimánk.
– Isten békéje, szállj le ránk.

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.

Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Faludy György: Fülledt éjszaka, 1.

Hány napja lettem szerelmes beléd?
Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,
mellemtől alig ujjnyira melled
és rajta két korall viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás
szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás
előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.
Vajon tudod-e, amit én tudok,
hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

Pablo Neruda: A költő

Kezdetben én gyötrelmes szeretetben
jártam az életet: kezdetben egy kis
kristálylemezen át meredtek
szemeim a való világba.
Jóságot vettem, jártam a hiúság
vásárát, beleheltem az irigység
dögletes páráit, a szörnyű maszkok
és emberek embertelen csatáit.
Tenger-mocsár-világban éltem én, hol
a liliom gyors-hervadásu kelyhe
tajtékzó remegéseibe fojtott,
s hová csak betettem a lábam, örvény
tátongott, s lelkemet mélyébe vonta.
Így született költészetem, a dudva
közül alig bukkanva ki, magányom
fölé, marokrafogott büntetésként,
vagy a romlás kertjeiből kötötte
legszebb csokrait, míg el nem temette.
Mint a mélységes-mély medrében élő
sötét folyó, magányosan futottam
egyik kéztől a másikig, magánytól
magányig, az örökös gyűlöletben.
És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények
egyik fele, mint a legtávolabbi
tenger hala, s a lápos végtelenség
pusztáján találkoztam a halállal.
A halállal, mely megnyit minden ajtót.
A halállal, mely minden falon átjár.

Kosztolányi Dezső: Mint aki a sínek közé esett…

Mint aki a sínek közé esett…

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett…
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett –
vad panoráma, rémes élvezet –
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

Juhász Gyula Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Kaffka Margit : KÖZÖNY

Bús ködruhába, nézd leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra… Halld, amint ébredve – veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad, – s a szívem.
Most, – most!… Hogy biztat egyre, mindörökre
S előbbre egy lépést se jár az óra! –
– Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve
A reszkető, ijedt kis mutatóra.
Hagyd a panaszt! – Száll még sok alkony árnya,
Együtt theázgatunk sok este még.
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva…
Utóbb elég lesz, – neked is elég.
Kalandos terveket se foltozz váltig! –
Marad az éltünk ünnepnapja ez,
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, –
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.

Reményik Sándor: KEGYELEM

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd,
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz, minden újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótlanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bün, a betegség a nyomorúság,
A mindennapi szörnyü szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szünik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: az a Kegyelem.