Arany János-Híd-avatás

Szólt a fiú: „Kettõ, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta… késõ visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
„Egy fiatal élet-remény.”

A kártya nem „fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!… õ vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késõ éjtszakán.

Elõtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré „Szûz-Szent-Margit” nevet.

Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; –
Lenn, csillagok száz-ezeri.

S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S õ néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Õsz, gyermek, ifju, hajadon.

Elébb csak a fej nõ ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
„Uj hid! avatni mind! vigan.”

„Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
„Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.

Taps várja. – „Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” –
„Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
„Én a becsûletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”

S kört körre hány a barna hullám,
Amint letûnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: „Én most tanúlám
Az elsõt: pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
„Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog!” –
Fogadd be, nyilt örvény-torok!

Unalmas arc, félig kifestve –
Egy úri nõ lomhán kikel:
„Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.

Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
„Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napoleont!”
A többi sugdos: „a bolond!…”

Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repûlnek a Dunába:
„Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”

„Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -”
„Én hû valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltûnnek mind, a járt uton.

Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó’! -”
„Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lõn bosszuló:
Most võlegényem a folyó. -”

Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna gyõzi s adja még.

Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sûrübbé, sürübbé
Nõ a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.

A hozzászólások le vannak tiltva.