Márton Gábor: Élet

Néha oly értelmesnek tűnik,
oly tökéletes s rendezett,
néha vicsorgó arcok a sötétben,
vak káosz és őrület

Néha látom a rendezettséget
az atomtól a kozmoszig,
de én nem férek a képbe,
a rendszer kilök s eltaszít

Néha egész a peremig jutok,
a megváltás egy karcsapás,
de a part eltűnik előlem,
s feltűnik egy új óceán

Néha a gépek élőnek tűnnek,
s az élők gépeknek,
néha elmosódnak a körvonalak,
csak halvány foltok lebegnek

Néha az egész egy gyönyörű szimfónia,
virágok nyílnak a szívekben,
néha csak torz zörejek halmaza,
görcsös félelem a testekben

Tudom, csupán egy porszem vagyok,
egy kis fuvallat elfújhat,
de ha hangom szabadon engedem,
az istenek is elbújnak

A világ egy hatalmas tükör,
látod benne minden mozdulatod,
az okokat, következményeket,
az életed s halálod

Ha mosolyogsz rá, visszamosolyog,
ha gyűlölöd, gonosz lesz hozzád,
ha közömbös vagy ő sem törődik veled,
de ha szereted, ő is szeret és vigyáz rád

Nyisd ki lelked és megtehetsz dolgokat,
amiket talán senki más,
minden olyan, amilyennek teremted,
Az élet: kölcsönhatás

A hozzászólások le vannak tiltva.