Zelk Zoltán: Erdőben-berdőben

Alszik a szél, föl se kelt,
olyan kedve van ma,
a vihar is lehevert,
a szél öreganyja.
Alszik az egész család,
nem fut a szellő sem-
mitől csörren hát az ág,
levél mitől zörren?

Nem egyébtől, két madár
röpül éppen erre,
az egyik a hársra száll,
a másik a cserre.
Jó a hárs is, a cser is
a fáradt madárnak,
azon is meg ezen is
pihenőt találnak.

Éppen arra jártam én,
fák alatt megállva,
hallgatóztam, vártam én:
fütyül-e madárka?
Megértettem a szavuk,
ha “csúrr” volt, ha “csírr” volt-
tanúm reá a kakukk,
szóról szóra így volt:

-Honnét, szomszéd?
-Ahol voltam, onnét!
-Mit evett?
-Eleget!
-Mi jót?
-Hernyót!
-Hány volt?
-Egy volt!
-És még?
-Kukacot!
-Mennyit?
-Hatot!
-Hát még?
-Legyet!
-Hányat?
-Hetet!
-Mást még?
-Pondrót!
-Sok volt?
-Nyolc volt!
-Jó volt?
-Jó volt!

Hallgattam volna tovább
ezt a párbeszédet,
de hirtelen akkorát
fújt a szél: fölébredt!
A vihar is vele kelt,
s huga is a szellő-
ezer levél útra kelt,
szinte szállt az erdő!

Az égen egy felleg állt,
dézsa a kezében,
s mint aki csak erre várt,
ránk öntötte éppen!
Megáztak a madarak,
megázott a szél is,
szedhettem a lábamat,
bőrig áztam én is!

A hozzászólások le vannak tiltva.