Devecseri Gábor: Napló

Ülök a hegyormon
szemben a ködökkel,
angyalokkal játszom,
vívok ördögökkel.
Arcom mozdulatlan,
elmém nyughatatlan,
szívem piros lángja
lobog mellkasomban.
Év után év illan,
hónap után hónap,
szélviharban recsegő fák
írják a naplómat.

Amit tovább űztem,
jó őrzője voltam;
amit megőriztem,
azt elpazaroltam.
Mit magamba rejtek,
semmivé lesz úgyis;
amit itt felejtek,
kísér síron túl is.
Volt énnekem napsugárból
hideg palotám,
volt közepén jégkristályból
forró nyoszolyám.
összeszedtem futkosással,
örök kapkodással,
mind megette az idő
kényelmes rágással.

– Mit tudhatnál adni még,
hitegető nyári ég?
– Rügyet, szirmot, levelet,
füstkarikát, felleget,
nyiladozó lelkeket,
még-csillogó szemeket,
s magamat is, az eget,
halálodig eleget.

A hozzászólások le vannak tiltva.