Eugenio Montale: A nyár

Nem tudja a cserje, hogy épp fölötte húz a
vörös vércse árnyék-keresztje. S a felleg
mit lát? A forrás száz arcot lebegtet,
amíg habot hány.

Talán, ha a pisztráng, árral szemben úszva,
élő ezüstként
csillámlik, visszatérsz a lábam elé, Arethusa,
te halott lány.

Íme a lángpiros váll, az aranyrög,
mit föld vetett ki,
a pezsgő habok fölött ott a balga
káposztalepke, s szálát pók ereszti –

s van még valami más, ami nem jut a tű fokán át,
bár megy előre…

Sok élet kell, hogy egyre is fussa belőle.

fordította: Kálnoky László

A hozzászólások le vannak tiltva.