Deák Csaba: Bájoló

Tudok egy csomó ócska titkot,
Öreg rejtélyeket,
Egyikre egy öreg majom tanított,
Másikra felnyíló kövek

Egyszer mikor vacsora gőze
S ajtóm közé repült egy csillag
S orrfacsarón fájt az ifjúságom:
Ez a titka a harmadiknak

Negyediket leltem vasfazékban
Mit a teremtéskor temettek el
Ott kuporgott volna Ítéletidőig,
Hát nem mondhattam: nem érdekel!

Ötödik? Mikor fogam vásott,
S mint üveggolyón, átláthattam
A Földön;
kivénhedt vitorlások
Cirkáltak éppen alattam

S a monszun ujja kavarta a vizet
S vörösre horzsolta a Holdat,
Majd lehasalt, hol a szelídebb
Lankák félve lapultak,

S fekete fészket harapott a földbe
És lám, sohase-látott,
Vasszárnyú galambok rebbentek fel
S dübörgés kélt ott és sírások

És a vizek szárnyán, egyszerre
Hullafolt-szirmos arccal
S lázasan, mintha egy pávián
Szeretkezne egy pipaccsal,

Az esők hátán érkezett meg
Szélverte, bolond, öreg Neptun,
Szétverte a galambok sátrát,
Hogy a mennydörgés belehalkult

S  megállt reszketve, mint halál
Tornyai előtt a zarándok,
Szent saruit szelíden letéve
Kinyújtóztatta a világot

S a szél bokraira rózsát fújva
Ó, bazsalikom, mályva, rózsa
Percek alatt öregedett
Ismét egy évszázadot!

A hozzászólások le vannak tiltva.