Balassi Bálint: NEGYVENNYOLCADIK HOGY JULIÁNAK, S NEM AZ SZERELEMNEK ADTA MEG MAGÁT

1
Szerelem s Julia egymás mellett állva
reám szikráznak vala,
Gerjeszt mind a kettő, mert mindenike lő,
nagy mindenik hatalma,
Egyik szép szemével, másik nagy szenével
erejét rám támasztá.

2
Ily veszedelmemben a csalárd Szerelem
szép szóval szóla nékem:
Add meg – mond – magadot, hatalmomat látod,
csak kár, hogy vísz ellenem,
Mert kezemben akadsz, vagy ugyan itt meghalsz;
lám, régen esmérsz éngem!

3
Nem adom magamot néked, meghidd – mondok -,
noha mindenekkel bírsz,
De ím, ez kegyesnek holtig rabja lészek,
mert te csak méreggel írsz
Azoknak fejére, kik vadnak kezedbe,
kit csalárdul hozzád hívsz.

4
Ez kegyesnek légyen mind fejem s mind lelkem
maga kótyavetyéje,
Szép szeme láttára csörögjek vasába,
légyek kínszenvedője;
Csak öröm mondani, hogy magamot kötni
látám nagy szerelmére.

5
Vidám Juliának, kinek víg voltának,
óh, hogy én akkor hűk!
De kegyesnek tetszék, hogy kezében juték,
s nem is tudtam, hogy oly szűk
Az kegyes szerelmes, ki miatt vagyon már
rajtam bonthatatlan nyűg.

6
Julia kezében, szörnyű tömlecében
fejem miképpen esett,
És hogy nem könyörül rajtam, ki-ki ebbűl
könnyen értelmet vehet:
Az oly kegyetlentől, ki szemeivel öl,
az Isten ójon mindent.

A hozzászólások le vannak tiltva.