Friedrich Schiller: A zarándok

Már életem tavaszában

vándor kedvem tovavitt,

odahagytam szülőházam

s ifjúságom társait.

 

Örökséget, gazdagságot

elvetettem könnyedén,

s gyermek-hittel, egy zarándok-

bottal útra keltem én.

 

Vitt a remény büszke szárnya

s titkos szóval a hit is;

hang zendült: menj, utad tárva,

messze napkeletre visz.

 

Míg nem nyílik rád a fényes

arany kapu, mely mögött

ami földi, égivé lesz:

halhatatlan és örök.

 

Este lett, majd újra reggel,

nem pihentem soha meg;

mégse, mégse lelhettem fel,

mit a szívem keresett.

 

Lábam elé vad ár zajlott,

hegyek állták útamat,

szakadékra dobtam pallót,

folyón vertem hidakat.

 

Egy nagy víz tűnt föl előttem,

keletre folyt a folyam,

s én sodrába beledőltem

bizakodva, boldogan.

 

A játékos habok árja

tágas tengerre vetett;

most körülvesz pusztasága,

mégsincs célom közelebb.

 

Ah! abba a messzeségbe

nem visz palló soha át!

sosem ér a föld az égbe,

sosincs itt az odaát!

A hozzászólások le vannak tiltva.