Öreg apók hosszú pipával
Bólintanak a ház előtt,
Az orgonák lila virága
Esőzi be a temetőt.
A sírok kertje mellett szántás,
Fekete föld, felhőt akar,
A tavaszégen varjú szánt át,
Vén, szürke varjú, gyászmagyar.
A lányok violája fonnyad
A kék Máriakép előtt,
Öreg anyók új hírt dohognak
S járják az ájult temetőt.
A söntés csöndjén, barna árnyban
Iszik két, három nyomorult
S a bakter a vak éjszakában
Kutyákkal kezd nagy háborút…
Mint nyájas anya, ha letelt a nap,
ágyba vezeti apró gyermekét,
ki menne már, de ellenkezne még,
tört játéka a padlón ott maradt,
az ajtón át is arra nézne csak;
csillapító vigasznak nem elég
ha bátorítják: lesz helyette ép -
szebb lesz talán, de több gyönyört
nem ad.
Így bán velünk a természet, keze
játékainkat sorba elszedi,
s pihenni úgy kísér, oly kedvesen,
menjünk, maradjunk,
nem tudjuk mi se;
elménk se érti, álommal teli,
hogy nő fölé a messzi rejtelem.
Fordította: Fodor András
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
de azt tudom, hogy szőkék a mezők,
ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
s e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
a szeptemberi bágyadt búcsúzónál
szeme színére vissz*révedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
de tavaszodván, ha sóhajt a rét,
úgy érzem, Anna meleg szava szól át
egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
“Kis cipőt, kis cipőt!” –
egyre csak azt hajtja.
A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.
Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.
Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.
A kancsó csókjáról
méláz a pohár szája,
s a langyos láng fölé
fut az edények lába.
A zsíros arcokon
ablak-szűrte alkonyok,
s a bíborszin róluk
a mély-tányérba csorog.
A szomszéd kéményből
fáinkra folyik a füst.
A hold pengéje még
hüvelyébe bújt ezüst.
A jámbor, jó tyúkok
az akácágra ülnek.
A csillag-sarkantyúk
még messze hegedűlnek.
Kinn a macska száján
egy cserebogár ropog.
A kék alkony keze
az ajtó szárnyán kopog,
s míg homálya lágyan
langyos vacsorára nyit,
sercenve gyújtják meg
az olajosmécs belit.
Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a vig ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! – de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.
Fordította: Fodor András
Ősz lép a tájra már megint,
A múló idő arcomba legyint.
Hulló falevelek, sárguló erdő
Súlyos terhével szürke felhő
Lassan baktat az ég peremén,
Majd könnyezve terül fölém.
Sírni kezd, de zokogásra vált
Könnyei között galamb szállt
Egyedül, bús magány a társa,
Nyárban maradt turbékolása.
Egy faágra lebben s feje forog,
Rám néz, Én vissza s elindulok
Céltalan csak úgy visz a lábam,
Szomorkodom e síró őszi tájban.
Nem tudja a cserje, hogy épp fölötte húz a
vörös vércse árnyék-keresztje. S a felleg
mit lát? A forrás száz arcot lebegtet,
amíg habot hány.
Talán, ha a pisztráng, árral szemben úszva,
élő ezüstként
csillámlik, visszatérsz a lábam elé, Arethusa,
te halott lány.
Íme a lángpiros váll, az aranyrög,
mit föld vetett ki,
a pezsgő habok fölött ott a balga
káposztalepke, s szálát pók ereszti –
s van még valami más, ami nem jut a tű fokán át,
bár megy előre…
Sok élet kell, hogy egyre is fussa belőle.
fordította: Kálnoky László
Kertünkben a hóember
olyan büszkén áll,
mintha csak ő lenne a
kalapos király.
A kezében seprűnyél,
fején a kalap,
de egyszer csak vidáman,
rásütött a nap.
Sírdogál a hóember,
cseppre – csepp szalad,
oda lett a királyság,
néhány perc alatt.
Read more: http://www.operencia.com/versek/teli-versek/1596-juhasz-magda-a-hoember-kiraly#ixzz1zUmDKn4P
Névjegy