Ady Endre: Jobb nem vagyok…

Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
Egy beteg kornak dalosa.
Vergődöm az ellentétek közt,
De irányt nem lelek soha.
Magas, dicső eszmék hevítnek,
De elkap a tömegnek árja:
Bennem van a kornak erénye
S bennem van minden léhasága…

De néha, lázas éjszakákon
Lehull előttem a lepel,
Eszembe jut, hány édes álmot,
Hány ideált temettem el;
Reám szakad lelket zaklatva
Egy eltévesztett élet vádja
S egy-egy megtisztult dalba ömlik
Lelkem felújult ifjusága…

Paul Verlaine: HOLDFÉNY

Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne;

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomoru lenne.

 

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:

életművészet! Ámor győztes üdve!

De nem hiszik, amit a száj dalol,

s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,

melyben álom száll a madárra halkan,

s vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

Reményik Sándor: Sóhajok hídja

A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, –
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok – sok százév után

S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, –
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.

Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert

A Csorba-kertben bolyhos délután volt.

Aludt talán a gazda, és a fák

valamit éppen tárgyaltak az éggel,

õsz volt, hiány s nem híja semminek.

Nem volt kerítés. Bárki kompilátor

bejuthatott, ha éppen kedve volt

egy versre való kertet lopni tõle,

hisz nem kifosztható, mi adva van.

És mégis, mintha schlaug- vagy körtetolvaj,

úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek,

gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit,

mitõl lett kert a versbõl, megtudom,

s mitõl erõsebb hát e kert a kertnél.

Leskicceltem magamnak pontosan,

a mintázat hogyan lesz szerkezetté,

a vadméz napsütésben lomb és ág

miként vetül kavicsra, földre, õrá,

formája így és terjedelme úgy,

területéhez képest mennyiszer több?

és akkor lesz egy príma raszterem,

a többi zsákmányt belegöngyölöm majd,

hazalopom, s belõlük lesz a mû.

Egy nagy ponyvára kiterítem õket,

elbíbelõdöm vélük napra nap,

addig pászintgatom, csoportosítom,

mi tartozik, hogyan, miért s mihez,

míg átdereng a napsütötte formán

az a kert itt, és verssé összeáll.

Vagyis, gondoltam, addig nyûvöm empát’,

míg új széltéhez ismét mélye nõ.

De nem nõtt. Semmi sem nõtt. Kirakósdi,

kis kompilátum, tisztes plágium

hevert elõttem, bármi olvasattá,

ezer másikká összerakható,

de mû-anyag csak, zizgõ pálcamáglya,

nem kert, csak kérgek, rostok halmaza.

Még ha egészét, mindjét idelopnám,

ha minden színét is, csak színtelen

makett maradna, pontos és idétlen,

idõ nem volna benne, telt idõ,

a titka nem, a belsõ nap sütése,

a tér, a távlat, az a hetvenöt

(duplája épp saját idõmnek) év nem,

mit ünnepelni alkalmamban áll,

e kertet el nem tanulhatni tõle,

a többjét még egy alkalomra sem.

(Az ember érik, s rájön, hogy hiába,

a telt anyag mögött a szerkezet

nem az övé, csupán a minta váza,

hát jobb, ha mindent szépen visszavisz,

s egy cédulát ír: „gazda, isten áldjon,

a több Te vagy, és több nem mondható.”)

Rilke: AZ ÖZVEGY DALA

Kezdetben jól folyt az életem.
Meleget, derűt adott nekem.
Hogy az ifjaké az mind ilyen,
hogyan is tudhattam akkor?
Mi az élet? Ó, én ostoba -,
s csak szállt, csak szállt évek sora,
s már nem jött se jó, se új, se csoda,
kettétört a fiatal kor.

A férjem-e? Én-e? Ki volt a hibás?
Türelmünk volt, ha semmi más,
de nem volt a halálnak.
Láttam, hogy jön (s milyen csunyán!),
viszi egyik embert a másik után,
– nem enyém volt még ez a bánat.
Mi is volt hát az enyém? Az enyém?
Hogy oly nyomorulttá lettem én,
nem volt-e rendelés?
Hisz nemcsak boldogságot ad,
aj-bajjal is a sors látogat,
s roncsként neki mit sem érsz.

Hozzám is eljött arcaimért,
hogy megkaparintsa semmiért,
mert lábam már rogyott.
Végeladás volt napra-nap,
s amikor már semmim sem maradt,
legyintett, s itthagyott.

Tompa Mihály: Boldogság

Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orczád néha, néha,
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a szív álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Míg előre jár szemünk:
Csendes kunyhó vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorul;
Öntagadás, türelemnek
Keresztjéhez sem borul;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfelen alszik el.

Voltam ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam oh vágy! szirttetődön,
Melly szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorus volt homlokom…
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, miért kell a boldogságban
Öntudatlan érezni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszíteni?

Mért van, hogy ha szíved álma
Megvalósul, s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábít, vonz a fátyolos kép
Melly távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog ha kéjt nem ízlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogy ha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós hol derűlt;
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét, hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság?!

Lackfi János: ROSTÁLÓ

Engemet rostál a tenger, felemel vagy mélyre vermel,

kanalazgat, de ki nem mer, befogadna, de ha nem mer,

ezer karja két kezemmel, ere játszik száz eremmel,

falat épít sorelemmel, pala-város fala elnyel:

ami lenn zsong, a kavics,

nem igazgyöngy, sem hamis:

magam is…

 

Szerte láthatatlan pányván fel és alá szaladgálván

egy fiam s a négy vagány lány tengernél té s tova jár, lám:

ami voltam, nem akárhány fele fut szét, mint a márvány,

fa lehetnék, sose zárvány, de odúmban dönög árván

egy kósza légy, kiutat

nem lel, hiába kutat:

a tudat…

 

Hajam őszül meg a fényben, csupa sópikkely a képem,

moccanatlan sóesésben, mohahulló napverésben

anyaméhben lehet éppen ilyen maró békesség lenn

pihetoll lep, hamu kéken: pompeji temettetésem…

Rajtam örvénylő ruha,

vízbe pólyált guriga:

múmia…

 

Jó a tengeri csigáknak, kik örökké sóban áznak,

puha testük sose mállhat, csiga-vérük: sose fáznak,

sok a plankton, jut még száznak, sorsa ellen egy se lázad,

sose lót-fut, sose házal, csigaháza: az alázat

Hidrogén meg oxigén

anyagtalan tengelyén

pörgök én…

 

Bár maradnék lenn burokban, ki nem csalogatnak onnan,

buborék-járta homokban, kikeletlen állapotban

süketségbe tokozottan sose lennék, aki voltam:

minden sejtemet kimostam, víz telíti minden odvam,

átír, áthat, átitat,

kocsonyányi éndarab

sem marad

 

(Megint elölről…)

Reményik Sándor: Predesztináció Mécs Lászlónak

Ez így rendeltetett:
Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se.
És legyek mégis a mindenkié,
És legyen enyém az egész világ.

Ó árvasággá szűkült végtelen,
Ó végtelenné tágult árvaság!

VÁRNAI ZSENI: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem sírtál.

 

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy idegenbe.

 

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

 

Úgy megnőttél, szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

 

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

 

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik háta lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

hegyormodig hogy felérjen.

 

Húzol engem Te fölfelé

mint a napfény maga felé

fát, virágot, lombos ágat –

fölemeled az anyádat.