Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Ady Endre: EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.

Friedrich Schiller: A zarándok

Már életem tavaszában

vándor kedvem tovavitt,

odahagytam szülőházam

s ifjúságom társait.

 

Örökséget, gazdagságot

elvetettem könnyedén,

s gyermek-hittel, egy zarándok-

bottal útra keltem én.

 

Vitt a remény büszke szárnya

s titkos szóval a hit is;

hang zendült: menj, utad tárva,

messze napkeletre visz.

 

Míg nem nyílik rád a fényes

arany kapu, mely mögött

ami földi, égivé lesz:

halhatatlan és örök.

 

Este lett, majd újra reggel,

nem pihentem soha meg;

mégse, mégse lelhettem fel,

mit a szívem keresett.

 

Lábam elé vad ár zajlott,

hegyek állták útamat,

szakadékra dobtam pallót,

folyón vertem hidakat.

 

Egy nagy víz tűnt föl előttem,

keletre folyt a folyam,

s én sodrába beledőltem

bizakodva, boldogan.

 

A játékos habok árja

tágas tengerre vetett;

most körülvesz pusztasága,

mégsincs célom közelebb.

 

Ah! abba a messzeségbe

nem visz palló soha át!

sosem ér a föld az égbe,

sosincs itt az odaát!

Csoóri Sándor ANYÁM FEKETE RÓZSA

Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtõl
dadog és bereked.
Sötét kendõjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetõzze.

Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.

Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csõrében elviszi.

 

Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy … gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

Burns FALUSI RANDEVÚ

Van itt valaki? Ki kopog? –
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! –
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz? –
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. –
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár –
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. –
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt –
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. –
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka –
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! –
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn –
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! –
Titok lesz, mondta Findlay.

Bódás János: Lehetetlen

Te azt mondod, hogy lehetetlen

És leereszted a kezed,

Csüggedt-fásultan belenyugszol:

Ha nem lehet, hát nem lehet!

Te azt mondod, hogy lehetetlen

S befagy az ajkad, a szíved,

Már alig mersz, s kihal belőled

Minden nagy, hősi lendület.

S miattad dúlhat itt a gazság,

Fertőzhet a bűn, a kapzsiság,

Hagyod, hadd rohanjon vesztébe

Dühödt őrültként a világ.

Hát mit tehetnék? Nincs hatalmam;

Se szó, se vér, se könny, se jaj,

Se ész, se fegyver nem segít már,

Se ezer nábob, se arany…

Legyen mi lesz… ha ég az erdő,

Ki oltja el, s mit ér a gát,

Ha a tenger kilép medréből,

S őrültként dobálja magát?

Lehetetlen, – hát lehetetlen!

Méreggel, átokkal teli

A világ, – szenny, láz, kelevény már!

Lehetetlen megmenteni.

Így szólsz, mert hitvány, nyavalyás vagy,

S tapló van melleden belül.

És nem tudod, hogy a hívőnek

A lehetetlen sikerül!

Szavára forrás kél a pusztán,

A néma szól. a béna megy,

Manna hull, a hegyre hág a tenger,

Vagy a tengerbe lép a hegy!

Szeretet lesz a gyűlöletből,

A büszke megalázkodik,

A kapzsi ingét odaadja

S a káromló imádkozik!

Vizen játhatsz, tüzön mehetsz át,

Ha hiszel! – s mindez nem mese,

Példák beszélnek, nézd, körülvesz

A “bizonyságok fellege”!

Higgy, és minden lehet! Ne ejtsd

Le csüggedt-fáradtan fejed,

Lehet béke, lehet bocsánat,

Új élet, jóság, szeretet…

Erő, fegyver, ész, pénz, ravaszság,

Könyörgés, – semmi nem segít:

De megmentheti a világot

A legnagyobb erő: A HIT!

Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tõlem,
Vígan álmodott felõlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
Ûlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt belõlem,
Mikor búcsút veve tõlem:
“Isten hozzád!” többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Romhányi József: A rák haladása

Egy nagyszerű fóka rámordult a rákra:
– Ne haladjon hátra,
hisz nem jut előbbre soha,
kinek vissza van az oda.
Ám a ráknak, mi tagadás,
visszásnak tűnt ez a tanács.
Azt értette belőle,
szégyenszemre hátráljon meg előre.
De kevéssel előbb úgy gondolta aztán,
más kárát tanulná meg a saját hasznán,
hogyha maga mögött egy célt is kiszabva,
előregázolna hátra az iszapba.
Viszont azt is tudta a nyomorult pára,
az ilyesmi nem megy úgy holnapról mára,
és hogy ne hagyja a drága időt veszni,
elhatározta, már tegnap el is kezdi.

József Attila: ARS POETICA

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!