Csoóri Sándor: Cseresznye-ballada

Piros csillag, egyszem cseresznye,
rigó csőrében hova szállsz?
A rigó csőre csont-koporsó,
fúródik veled végtelenbe.

Kicsattantál, meggömbölyödtél,
akartál lenni piros kedvem,
s lenyakaztak: most véres fej vagy,
barbár jelkép suhanó versben.

Nézek utánad, s magam látom:
fölkap, elvisz az idő csőre,
látomás leszek eltűnőben,
s amit itthagyok, minden az lesz.

Jónás Tamás: SZÍVLAP

éjes szemű szemérmesem
megáldozlak személyesen
érdes szárnyú kevély sasom
a szerelem kevés haszon
félélmény

kihazudlak puha sárból
belehellem ami lángol
a múltadba a jövődbe
önmagamból kinövök be
sorsodba

amíg a viták harsognak
kinevezlek új arcomnak
benevezlek örömömbe
csalódásaim töröm be
melleddel

Arthur Rimbaud: Kóborlásaim

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.

A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.

Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,

s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!

Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.

Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem

s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.

Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam

szeptember estjein s a homlokomra lágyan

mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;

rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,

térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját

pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Petőfi Sándor: A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Jékely Zoltán: Futballisták

Zöld réten döng a barna futball,
– különös dzsungeli zene –
eget jár s földre-földre huppan,
gyermekkorból hős izenet.

S akik rúgják mindig ugyanazok:
száguldozók és daliásak,
teltcombú, fürge kamaszok,
virágai az ifjúságnak.

Valaha én is így loholtam
egy vakmerő gólhelyzetért,
s ha ellenfelem utolért,
fejem csapdostam elomoltan.

Egy roppant meccsre készülődtem,
melyet talán Uruguay
népével vívunk a mezőben,
és győzni vagy halni muszáj!

De jaj, mit lett a csapatunkkal?
A Tornakertből vad vihar
szórt szét bennünket s oly hamar
lőn utcakölyköké a futball!

Most e döngés emlékezésbe ringat,
mely egyszersmind öröm és árva-kín,
s új ifjúság tülekedésein
keresem régi mozdulatainkat.

S mint Toldi vén lovában harc zajátul:
a régi tűz bennem is fellobog,
s szép passzaiktól megfogyatkozott
combizmom össze-összerándul.

– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt gyepü rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához
ladbaéhes diákot és inast,
s egy-egy bolyongó, dérütütt pasast,
ki eltűnődve dől a kapufához.

Vajda János: AZ ÜSTÖKÖS

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama “nagy”, melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fenséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én neked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!…

Verlaine: Megnyugvás

Álmom volt gyermekként a Kohinoor,
Pápai s perzsa pompa, koronás fők,
Heliogabalusz, Szardanapál, sőt!

Aranyfödél alatt vágyam loholt
Illatfelhőben és zene szavára
Háremek tágas paradicsomába!

Ma, higgadtabban, éget még a láz!
Tanulva ezt-azt és meghajtva főmet,
Bár megfékeztem tébolyult erőmet,
Nyugodtabbá nem váltam, nem vitás.

Legyen! Lekéstem minden áldomást;
Pfuj, széplelkek, ti, és férgek, ti főleg!
Úgy gyűlölöm a túl gyönyörű nőket,
Az asszonáncot s az okoskodást.

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Radnóti Miklós : Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok huvös érintésü büszke páfrány

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülrôl lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem ujra
s éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,-
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már ôszül is. Az ôsz is ittfelejt még?
A csójainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek,-
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élô
vad férfiak fegyvert s hatalmat érô
nyugalma nyugtat s mint egy huvös hullám:
a 2×2 józansága hulll rám.