Ady Endre KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

Petőfi Sándor ERDŐBEN

Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény virágok.

A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott fönn csattognak, itt
Lenn döngicsélnek.

Nem rengedez sem a
Virág sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.

Vagy alszanak talán?
Elszenderedtek?…
Megálltam én is és
Mélán merengek.

Merengve nézek a
Patak habjára,
Melynek nyílsebesen
Rohan le árja;

Fut, mintha kergetné
A felleg árnyát,
A fellegét, amely
Fölötte száll át.

Ekként kergettelek,
Ifjúi vágyak!
Árnyak valátok, el
Nem foghatálak – –

Menj, menj, emlékezet!
El is feledtem,
Hogy e magányba én
Feledni jöttem.

Aranyosi Ervin: Az élet szép

Minden nap újra ébredünk,
s a nagy világba révedünk,
újabb utunkra indulunk,
dúdolva szép, bevált dalunk.

Minden nap újra kezdjük el,
ilyen az élet, menni kell!
Előre nézni, s tudni azt,
a múlt sosem jelent vigaszt.

Ne nézz hát vissza, nem szabad,
nehezen vonszolod magad,
a tegnap súlya válladon,
minden lépésnél hátranyom.

A mában élj és láss csodát,
élvezd virágok illatát,
a nap az égről rád nevet,
melengeti a lelkedet.

Végy észre apró örömöt,
hétköznapodba költözött
vidító szép varázslatot,
egy kedves embert, állatot,

virágokat, patakot, fát,
a szerelmet, ha rád talált,
s mindent mi jól esik neked,
élvezd a teljes életet.

Voodoo: A rakpart szürke kövén

Álmomban három perc alatt suhanok át
Európa felett, s máris hazaérek,
általában a Nappal együtt érkezem,
éppen kialszanak az utcai fények,
már járnak a villamosok, trolik, buszok,
de nem dudálnak, nem sírnak fel a fékek,
őrzik a csendet, míg a város felébred.

Ha megindul a tömeg, a Duna partján
keresek a káosz elől menedéket,
a rakpart szürke kövén ott ül mellettem
Attila is, de sajnos csak én beszélek,
hallgat, akár egy kísértet, s hallgat a mély,
de ha elúszik egy dinnyehéj, ránézek,
és tudom, hogy mire gondol, és mit érez.

A rakpartra – “néha ébren, néha alva” –
újra meg újra visszatérek, a Duna
nyolcvan éve sem lehetett ennél kékebb,
a Költő körbenézett, és ő is tudta,
hogy Budapest szerelem, bárhová sodor
az élet, innen és túl az Üveghegyen
sehol senki sem talál ennyi(re) szépet…

Zelei Zsuzsanna: Boldogság

Boldogság a napfelkelte,
Mi ma is új reményt kínál,
A sugara még nem perzsel,
De fényben úszik a világ.

Boldogság a réten ülni,
Érezni a fű illatát,
Szaladni és elterülni,
Frissítő a szabadság.

Boldogság a naplemente,
Mely utadon elkísér,
Kiélvezni minden percet,
Míg ez a nap is véget ér.

Boldogság az eget lesni
Egy langyos nyári éjjelen,
Hullócsillagot keresni,
És kívánni a végtelent.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

 

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

 

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent —
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent

 

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Mezei Katalin: Szabadon élni

Megállok saját lábamon
– ez másnak tán olykor fájhat –
meghajlok, ha a sors ítél,
s nem vesztem el koronámat.

 

Életet adok életért,
és hiszem, túlél a lélek,
arcomat mosollyal takarom,
s nincs ember, akitől félek.

 

Magamat bátran vállalom,
tudom, hogy mennyit érek,
elnézést – igen, ha van miért –
de kegyelmet sohasem kérek.

Jónás Tamás: A nyolcadik napon

Szagom maradt az egyetlen, mit őrzök féltve még
Hamis történetek között igaznak maradék.
Talán akad még mozdulat, mi jellemez, kiad.
Minden más elhagy, elmos, elken, megreped, szakad.
Túl szelíd szavak mögött bújok meg én, a vad.
Fáj, hogy nem vagy. Jobban fáj, hogy néha-néha vagy.

Viszockij: Dal a barátról

Van barátod,nem tudod,
Barátod-e vagy haverod,
Jó vagy rossz,ki tudja ezt,/hogy tudod meg?/
..Majd elmondják a hegyek,
Fenn a szakadék tetején,
Élet és halál peremén,
Egy kotélbe markolva megtudod,kicsoda.

Ha az ifjú a sziklákon
nyafogott,szomorkodott,
Remegett és tántorgott,
Gyáva volt,ordítozott,
Akkor o csak egy idegen,
Ne veszekedj:kergesd el,
Ne vidd fel a hegyekbe!
S róla ne énekelj!

De ha egyszer sem vinnyogott,
Bár duhongott,káromkodott,
Mikor a mélység lerántott,
Szidott,de m e g t a r t o t t.
Ha mint egy csatába,ment veled,
A teton sírva énekelt,
Akkor úgy,mint magadban,
Bízz benne nyugodtan.