Gárdonyi Géza: EGY VÉN KOLDUS

Egy vén koldus a hegyi úton
hajadonfővel kéreget.
- Hány éves apó? – kérdezem.
- Vagyok én száz is, úgylehet.
- Van gyermeke? – Van egy fiam.
De már az is nagyon öreg;
nyáron én koldulok neki,
télen ő tart el engemet.

Hogy jött az est, a tó körül
kószáltam egyes-egyedül.
Hát hallom túl a fenyvesen
valaki dalol s hegedül.
A dal vidám volt, s persze német,
s “juhhé, juhhé!” volt benn elég.
A fák között egy ház fehérlett.
Megnézem, hogy mulat e nép?
A holdfényes kis udvaron
körtáncot járt vagy hat gyerek.
S ott ült, s dalolt a koldusom,
és hegedült egy más öreg.
A rongyos aprónép között
a nagyapó így vigada!
“Juhhé, juhhé!” – tapsolt nekik,
és lengett a hófehér haja.

Jannus Pannónius : EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.

S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

Goethe: FÁJÓ SZIVVEL

Hervadtok, szép rózsakelyhek,
S ő viselni sohse fog.
Csak nekem, reménytelennek,
Árvának virúltatok.

Szép idő, hol minden estve
Láttam angyali szemed,
És az első bimbót lesve
Jártam reggel kertemet!

Mind rózsáját, mind gyümölcsét
Lábad elé önthetém,
És orczádról a reménység
Hajnala derűlt felém!

Hervadtok, szép rózsakelyhek,
Ő viselni sohse fog -
Csak szegény reménytelennek,
Árvának virúltatok!

József Attila: A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Arthur Rimbaud: ÁLOM, TÉLIRE

Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
utazni jössz velem.
Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
csókok fészke pihen.

Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
megrontva az ablakon át
fintorgó démonok fekete söpredékét
s fekete farkasok hadát.

S egyszer csak valami az arcodat kaparja…
Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
aláiramodó.
Hozzám fordulsz: “Keresd!”, s a fejedet lehajtod.
S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
aki – nagy utazó!

E. E. Cummings: Valahol még sosem jártam

Valahol sohasem jártam, ha boldog is
voltam nagyon – őrzik szemeid csendjüket:
egyet intesz és valami magamba zár,
nem védekezhetem, közel vagy, túl közel, –

de ha rám tekintesz, könnyen kitárulok,
pedig magamba zárultam, mint egy ököl –
sziromként kibontasz engem, mint a tavasz
az első rózsát (érintve sejtelmesen)

ha mellettem állsz, én és az életem
bezárulnak, csodálatosan, hirtelen,
mint mikor a virág szíve elképzeli
a gondosan mindenhová hulló havat,

e földön semmi sem hasonlít végtelen
törékenységed áramához – alkatod
tájaid színével magához kényszerít,
örök időkre szétszakítva a halált,

(én nem tudom; benned mi nyílik és mi zárul,
de valami bennem szinkronban van vele
szemednek hangja mélyebb minden rózsaszálnál)
s még az esőnek sincs ilyen piciny keze.

Keleti Rózsa Réka: Szerelem

Szerelem, te csalóka szellem.
Körhinta, melyet a szívem kerget.
Bámulatos és csodás.
Mégis varázslat minden szerelmi szál.
Érzés, mi gyönyörű, rózsás.
Ajka csupa szenvedély és báj.
Érezni, hogy ő van nekem.
A legszebb érzés énnekem.
Olyan ez, mint egy igazi idilli
Álomkép.
Melyből felébredni sohse szeretnék.

Parti Nagy Lajos: Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem. -

Megcsöndesedtem, nem verekszem

többé, várom türelmesen,

hogy gazdag terveit betöltse

életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,

hogy ember így vagyok,

hogy lelkemen és testemen

a csonkaság sajog -

de rendelés ez, jogerős itélet,

nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,

ahogy lehet,

csak illő társamat

fürkészem a hiú magány helyett,

aki ölében és kezében

ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,

mi vagy nekem -

hát így terelt hálóm elébe

a gondos szerelem.

hogy fönnakadva gyönge szálain,

maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;

szelid verő

fényezte békés vonalát utadnak,

a nyugalom, e fő erő

lengett lényed körül,

mint sérthetetlen levegő. -

Szél támad, és elvinni készül,

emelgeti a szoknyád,

beteg vagyok a rettegéstül,

zokogva borulok rád:

úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr

szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:

mi lesz, ha nem véd

az én hűségem? kis virágos ággal,

mi lesz veled? – károdra tennéd.

Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:

romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül -

nyomaidon bedől

az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül

többé se ég, se föld,

mindenfelől a hiány szakad rám,

- te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem,

most, amikor már húzódol, menekszel,

s nehéz fejem

horgadva várja: koszorúzza meg már

a szerelem.