Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell a téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak,
mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

Reményik Sándor: A völgy felett

Itt holdarany,
Itt holdezüst
Leng mindenütt
Mint könnyű füst,
S a fákat glóriázza.
Oly rezzenéstelen a némaság,
Amint a titkok titkát magyarázza.

Oly mély a völgy.
A völgybe lenn
Valahol messze tombol a patak,
Útját a kőbe dübörögve vágja.

Ide fel
Nem hat el
Hangjából csak egy árva, kósza nesz:
Vezeklő lélek ima-mormolása.

Lelkemben minden összeolvad:
Minden, mi volt, mi van, s mi lesz.
Oly altató, oly zsongító,
Oly békéltető ez a messzi nesz.

Oly jó így állani a völgy felett,
S hallgatni bölcsen és betelten
A mélységben kavargó életet.

Kosztolányi Dezső: Reggeli kísértet

Mikor hajnalba hazamentem,
találkoztam magammal.
Egy sápadt részeg, furcsa ködben
cigányzenére ment előttem,
s zenélt neki a hajnal.

Én ágyba vágytam fáradottan,
de ő előre szállott.
Reám mosolygott csúnya szája,
s cincogtak álmosan utána
a gyűrtarcú cigányok.

Varró Dániel: Limerickek

Lakott egy kisbaba Veszprémbe,
egy reggel cukornak lett nézve.
Kávéba bétetten
megitták véletlen.
Túlzottan cuki volt vesztére.

*

Lakott egy kisbaba Vácott,
folyton a macskával játszott.
Kapott egy plüsst:
„Inkább ezt üsd!”
Azt hitték, arra majd átszok…

*

Lakott egy kisbaba Ukkban,
azt hitte, fülén is luk van.
Fülébe is szórt hát
robbanós cukorkát.
Azóta esőben pukkan.

*

Szájába vett mindent Eszterke,
szülei türelmét tesztelte.
Lenyelt egy pendrive-ot,
azt mondták: „Ez már sok.
„Eszterke, ne számíts desszertre!”

Arany László: KÉSŐN

(Lenau után, – Szalay Gizelának.)

Már elnyit a tavasz, varázsa széled,
Szép álma eltünt, el van zengve dalja,
Üde virágát nyári hő aszalja,
- Munkára int, küzdésre hí az élet.

A ló nyerít, a harc lármája éled,
Körülvesz, elborít küzdés zsivajja,
S a küzködő, – míg majd sír nem takarja -
Nyugalmat, enyhülést ritkán remélhet.

Leányka! ó ama tavasz korában
Miért kerestelek mindig hiában?
Eszmény valál, kit vágyam üldözött;
Most megjelensz, szívemmel játszva játszol,
Föl-fölmerülsz s megint eltünni látszol
E zajgó életáradat között.

Rakovszky Zsuzsa Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este
vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag
igen, megint utána valahol még bedobtak
egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,

hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának
hívnák abban az istenverte irodában.
Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,
sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,

olyan sincs! ,,Értekezlet… Ebédel… Majd talán
kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,
jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,
csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…

Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:
hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem
pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem
az anyám, akinek nem volt más dolga persze,

mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),
és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom
őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,
a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…

Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél
körül állítani haza, vagy hogy jogom van
tudom is én, mihez, ilyennel jönni nyomban
leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?

Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,
ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla ő sem),
megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben
voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este

egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?
Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,
úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,
aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert

a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott
holtában mint a macskánk, az erkélyről esett le
és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…
Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…

Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem
dönt szabadon az ember erről ismerszenek meg.
Akarat, ész, ilyesmik amiket úgy szeretnek
belékeverni szép, szép, csak épp a lelked ellen

vagy nevezd, aminek akarod nem tehetnek
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés
szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?
Kérdés, kinek mi ér meg mi mást mindenki vesztes,

ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van
valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?
Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:
nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

Lackfi János: VESZETT MUNKA BALLADÁJA

Nyolc éves se voltam,

az az idő távol,

édesanyám, kedvesanyám

megjött a munkából.

 

Nem is a munkából,

inkább a híjából,

édesanyám, kedvesanyám

nem dolgozik mától.

 

Nem mintha dolgozni

maga nem akarna,

édesanyám, kedvesanyám

lapátra lett rakva.

 

Apámnak már régen

nem is volt állása,

ebből baj lesz, nem kis baj lesz,

akárki meglássa.

 

Ott búsult a bátyám

talpig búbánatban,

búsul apám, búsul anyám,

én meg kimaradtam.

 

Álltam, nem értettem,

értettem, de mégse,

és a könnyek, galád könnyek

jól el voltak késve.

 

Aztán a matchboxom

jutott az eszembe,

a lendkerék, hej a kerék

miként hagyott cserben!

 

Nem gurul, nem sivít

többé már a járgány,

én, kisgyerek, szegény gyerek,

ott hüppögtem árván.

 

Nem gurul, nem gördül

többé a kisautóm,

de a könnyem, a sós könnyem

legördül az arcon.

 

Így kapcsolódtam be

össznépi sírásba,

ha gyászolunk, mind gyászoljunk,

akárki meglássa.

Berzsenyi Dániel: AZ ESTHAJNALHOZ

Emeld fel bíbor képedet,
Csendes Esthajnal!
Enyhítsd meg a természetet
Harmatillattal.

Hozd alá a fáradt szemnek
Kívánt álmait,
Fedezd bé a szerelemnek
Édes titkait.

Titkon nyílnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csörgedeznek
Legszebb órái.

Ah, nékem is van egy titkom
Szívembe rejtve!
Nem szabad azt kimondanom:
El van temetve.

Nem szabad kijelentenem,
Mely boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsepp ragyog
Forró szememen.

Oscar Wilde: VERSESKÖNYVEM EGY PÉLDÁNYÁVAL

Sok-sok lapot betöltő
előszót nem írok;
hogy mi a vers s a költő,
inkább legyen titok.

Ha itt egy-egy levélke
megtetszik teneked,
feléd repül a szélbe,
hajadra rálebeg.

S ha tél jön és hideg dől,
és mindent megfagyaszt,
ez suttog majd e kertről
s te majd megérted azt.