Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Görgely Gábor: Mózes

A tikkadt ember-csorda elfeküdt
a szomjhalál édes agóniája
a legboldogabb órákban
rózsaszín világ ringatózása
halálos bölcső mérges anyatej
leggyönyörűbbek az utolsó percek
egy nép elfáradt
nem kell szabadság sem keményöklű vezér
csak elheveredni az örök pusztaságon
éhség extatikus lebegése
szomjúság földöntúli gyönyöre
soha semmit nem kell csinálni többé.

A víz utat tört
acéltű-hegyével átfúrt minden földalatti réteget
csengő hangon énekelve nyomult mindig tovább
a sziklatömbben ciszternát talált
megtelt színig a szikla
és telten zengett s akár a hordó könnyezett.
És a telhetetlen tökéletes hajcsár
finomhallású vezérkolosszus
meghallván a fogoly víz ultrahangját
csákányt ragadott és belevágott a sziklafalba
harsogva zuhogott elő a víz
igyatok töltsétek meg magatokat.
De senki nem akart inni már boldog révületében
s ő felrúgdosta ütötte csépelte mind százat ezret tízezret
és az elfáradt nép kényszerűen odatántorgott
ittak és ittak és ittak és kijózanodtak
a víz kimosta belőlük az édes halált
felsorakoztak málháikkal és porontyaikkal
szemük előtt a kíméletlen cél lebegett megint
és boldogtalanul indultak tovább
a tejjel-mézzel megáldott zsíros földű hazába.

Szép Ernő: Meglátod

A csillagok fölé
repül már az ember,
s lemegy olyan mélyre,
amily mély a tenger.

És lenn a tengerben
már fotografálhat,
ismerős lesz minden
rejtett növény, állat.

Mindennap az ember
új csodára ébred,
nem lesz semmi titka
majd a mindenségnek.

Távolba láthatunk,
távolba hallhatunk,
hosszú lesz az élet,
tán meg se halhatunk.

A lehetetlent is
szabad lesz remélni;
meglátod, hogy milyen
érdekes lesz élni.

Vajda János: Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk – irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a – sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mivel emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom ujra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban…
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan…
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett -
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak…

Weöres Sándor: Ciróka játék

Szél játszik a patakkal,
én meg a te hajaddal.
Piros alkony lobban szőke
hajadba,
hajadba,
mintha felhőn ragyogna.

Korhely néz az üvegbe,
én meg a te szemedbe.
Hogyha kérek és ígérek
nehogy szánj,
nehogy szánj,
maradj te csak piciny lány.

Egér bújik alomba,
te meg az én karomba.
Vad manó hull, sz*rva szétáll
kukucskál,
kukucskál,
rá ne nézzél, aludjál.

Zápor hull a peremre,
könnyed meg a kezemre.
Jól tudod, hogy elborít majd
a vad láng,
a vad láng,
még ha nem is akarnánk.

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

Csak a cingének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,

repül gallyrul gallyra:

“Kis cipőt, kis cipőt!” –

egyre csak azt hajtja.

Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius,

és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,

fülébe súg, elég volt már, elég,

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcsesség

nehéz aranymezébe öltözöm,

s minden szavam mosolygás és közöny.

Rainer Maria Rilke: A szerelmes lány

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,

elvesztem kezemből önmagam,

nem remélve, hogy tagadni merjem,

azt, mi tőled árad rezzenetlen,

és komoly, merő, rokontalan.

…rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem

el nem árult és nem szólított,

mint a kőé, olyan volt a csendem,

mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, párhetes tavaszban

engemet a néma, öntudatlan

évről most letörtek könnyedén.

Összezárva, langyos, árva létem

most valaki tartja a kezében,

s nem tudja, tegnap mi voltam én.
Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Takács Gyula: Alkonyóra

A kancsó csókjáról
méláz a pohár szája,
s a langyos láng fölé
fut az edények lába.
A zsíros arcokon
ablak-szűrte alkonyok,
s a bíborszin róluk
a mély-tányérba csorog.

A szomszéd kéményből
fáinkra folyik a füst.
A hold pengéje még
hüvelyébe bújt ezüst.
A jámbor, jó tyúkok
az akácágra ülnek.
A csillag-sarkantyúk
még messze hegedűlnek.

Kinn a macska száján
egy cserebogár ropog.
A kék alkony keze
az ajtó szárnyán kopog,
s míg homálya lágyan
langyos vacsorára nyit,
sercenve gyújtják meg
az olajosmécs belit.

Orbán Ottó: A magyar népdalhoz

Most, mikor sok senki mellén
ki vagy tűzve, mint a jelvény,
nekem maradj, aki voltál,
nem babona, nem is oltár,

de maga a láthatatlan,
ahogy látlak száz alakban,
véletlennel habart végzet,
több s kevesebb, mint művészet;

dallamív, mely melizmáit
hajlítgatva szinte világít –
mintha öreg paraszt lenne,
maga az idő sóhajt benne:

katonának vitt legények,
ingben elföldelt szegények
nézik a csillagos eget,
sírtak alatta eleget.

Sírnék én is, de dühömben,
hogy ott rohadunk a régi körben,
s föltámadnak a holt rögeszmék –
láthatom újra a közös ügy vesztét.

Szellemem ép, testem romban.
Téged hívlak nagy bajomban,
dudorászlak, hogy segíts meg,
a rontástól szabadíts meg:

gyűlöljek csak aljas elvet,
ne a földet, ne a nyelvet,
nézhessek rád, mint a napra,
melyen nem üt ki a lepra.

Kit Kőműves Kelemenné
vére bűvölt elevenné,
elevenné és szilárddá,
mítoszi, kerek világgá,

benned minden, amilyen volt,
fény sikálta kád a mennybolt,
teli sötét szenvedéssel,
melynek csöppje sem enyész el,

s nincs múlt, jelen sem jövendő,
csak egy vastag gyapjúkendő,
annak bolyhos melegében
ringok a világ ölében.