Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk, itthon, álmodók!

Bódás János: Valahol ki van jelölve helyed…

Azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,
hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég… siess… keresd,
Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
másként céltalan lesz az életed,
s a sors ekéje bármily mélyen szánt,
mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
s nem veszi hasznát
sem az ég, sem a világ.

József Attila: Hangya

A bábok között elaludt egy hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja,
és alszik véle csöpp árnyéka is.

Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult-

A bábok közt elaludt egy hangya,
és -hopp- egy csöpp már a kezemre hullt.

Petőfi Sándor: Feleségek felesége

Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Még csak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnekem
Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!

Petrarca: 9. szonett

Ha nem szakad meg addig életem,
nem sorvaszt el a szenvedés a bánat,
és életed ezüstös alkonyának
végnapjait veled megélhetem,

ha ősz leszel és szemed fénytelen,
s nem ékíti kacér virág ruhádat,
arcod bársonya színtelenre sápad,
s rózsáira csak én emlékezem,

akkor erőt ad majd a szerelem,
hogy felsoroljam azt a sok napot,
órát, percet és hosszú éveket,

melyek miatt gyászt öltött életem,
ó, akkor majd kárpótol sóhajod,
s megszépíti a holt emlékeket.

Csokonai Vitéz Mihály: A borital mellett

Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki nem ruházza rám a sobrák nevet,
Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra,
Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
Mégis, aki munkált, az koldússá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb volt,
Míg a magyar szokás belőle ki nem holt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
Ettek, ittak, mégis nem bankrotiroztak.
Vagy talán csak szégyen annyi borral élni,
Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember lészek úgy azoknál
A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
Mint némely pénz után járó publikánok, –
Nem – baszom az anyja hugyos németjének,
Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szűntelen borozott,
Egyszer, midőn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezőket mégis széjjel verte,
Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit…
Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!

Wass Albert: Májusi találkozás

Májusi estén,
mikor a lombok holdsugárt szitálnak
s a bodza közt csalogány hegedül:
ugye rossz járni egyedül?
Olyankor a szíved mélyén
soha nem csókolt csókok égnek.
Még el nem ölelt ölelések
Tépnek, szaggatnak szüntelen.
Minap, mikor egy ilyen estén
a fehér úton elkószáltam,
nagy- nagy magányba varázsoltan,
fehér arcú szép szeretőmmel:
Halálasszonnyal találkoztam.
Az úton szembe jött.
Köszöntem. Ő visszaköszönt:
– ,,Jó éjszakát!” –

Arany János: ZÁCS KLÁRA

Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa…
Szõke, leány, barna.

“Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!

Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”

“Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér! –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!

Sietõs az útam,
Reggeli templomra:
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” –

Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szûzek
Mind követik nyomba.

Könyörögne, – nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?

“Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplõn,
Ha nem a diványon.”

Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!

Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.

Vissza se megy többé
Deli szûzek közzé:
Inkább menne temetõbe
A halottak közzé.
Inkább temetõbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Õsz atyja elébe!

“Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”

“Jaj, atyám! nem – nem –
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, –
Taposs agyon engem…!”

Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.

A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja – volt kezébe’.

“Életed a lyányért
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.

“Gyermekemért gyermek:
Lajos, Endre, halj meg!”
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.

“Hamar a gazembert…
Fiaim, – Cselényi…!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. –

“Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nõm,
Fájdalom díjába?”

“Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;

A másik kettõért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!”
Rossz idõket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –

Kálnoky László: A kegyelet oltárán

Hová lettek a családi ereklyék,
a be nem vett orvosságok a polcról,
a titokban iddogált hajszeszek,
alig használt óvszerek, sérvkötők?

Hol a néma zenélődobozok
s az ezüsthangú éjjeliedények?
Hol a családhoz hozzáidomult
pamlagdíszítő oroszlánfejek?

Hol van Henrik bácsi műfogsora,
mit éjjel loptak el vizespohárból?
Hová tűnt el nagymama álszakálla,
amit viselt matrózinas korában?

Hol a gordonka, melyet nagypapa
elásott az erdőn, de rajtakapták,
s mit a diófa tetején felejtett
Máli néni, a szép burnótszelence?

Hol a bugylibicskával kiszedett
vesekövek, a spirituszban eltett
vakbelek és prosztaták s a csavarkulcs,
mit tortába sütöttek tévedésből?

Hová lett a hascsikarás miatt
el nem mondott névnapi felköszöntő?
Hol van a Bösendorfer zongorán
örökké megbicsakló Für Elise

s a férfiágon örökölt bibircsók,
melytől nemegy kasszírnő megvadult?
Hol a lényegesebb aranyköpések
élethű viaszmásolatai?

Kallódnak holmi szeméttelepen,
vagy az Andromeda-ködben lebegnek,
s iparilag föl nem használható
szellemképüket az utódok őrzik.