Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Keresztury Dezső: Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Friedrich Schiller: Örömóda

Lángolj fel a lelkünkben szép
Égi szikra szent öröm,
Térj be hozzánk drága vendég,
Tündökölj ránk fényözön.

Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid.

Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.
Milliók ti, kart a karba!
Gyúljon csók az ajkakon!
Túl a csillagsátoron
él mindnyájunk édesatyja!

Ha célt ért a férfi végül:
társa mellett hu barát,
s kedves nőt nyert hitveséül,
zengje vélünk víg dalát,
s minden szív, ha dobban érte
szív csak egy a földtekén!
Ám ki ezt még el nem érte,
sírva fusson el szegény.
Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!
Csillagokba vonz át
a rejtelmes égi trónig.

Isszuk mind e drága nedvet
a természet keblein.
Jók és rosszak ott repesnek
könnyű rózsaléptein.
Zsenge fürttel, csókkal áldott,
szív hu lángra tőle gyúl;
kéjben úsznak a parányok,
s kerub zengi: szent az Úr!
Milliók ti, porba hulltok?
Érzed, élet, alkotód?
Rejtik őt a csillagok!
Sátrukon túl, él az Úr ott!

O a rugó, o az élet,
ösztökéje: az öröm;
tőle, tőle jár a létnek
óraműve bölcs körön;
csíra szárba tőle szökken,
mennynek napja tőle kél;
szférákat hajt mély ködökben,
hova látcső el nem ér.
Boldogan, mint napja lobban
s száll az ég dús terein,
járjatok ti, véreim,
mint a hősök utatokban.

Az igazság tükre mélyén
a tudóssal szembenéz.
Hív erénye sziklaélén
óvja azt, ki tűrni kész.
Fönn a hitnek fényes ormán
lengedeznek zászlai,
s látni őt a szív omoltán
angyalok közt állani.
Milliók ti, tűrjetek csak,
míg a jobb kor napja gyúl.
Csillagsátron túl az Úr
megjutalmaz érte egy nap.

Isteneknek nincs mit adni;
istenülni nagy dolog.
Gyász, szegénység, jöjj: vigadni
várnak ím a boldogok!
Fátyol hulljon bűnre, bajra,
ellenednek megbocsáss:
szívét többé könny ne marja,
ne rágódjék rajta gyász.
Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él.
Mint mi egymást, úgy ítél
minket Isten fenn az égben.

Szent öröm vet borba lángot;
arany fürtünk nedve bő;
békét isznak kannibálok,
hősi vért a kétkedő.
Ünnepeljünk mind felállva,
Míg a kelyhünk körbe megy.
Csapjon égig habja lángja!
Áldjuk a Jó Szellemet!
Kit a csillagár dicsér fenn
és szeráfok zengenek:
áldjuk a Jó Szellemet
csillagsátrán túl az égben!

Bátor szív a szenvedésben,
oltalom, ha árva hív,
sírig hűség esküvésben,
mindig nyílt és tiszta szív,
trón előtt is férfi-fenség,
vér, vagyon kell érte bár,
szolgálatnak hu fizetség,
s árulónak rút halál!
Mondjuk e szent kört bezárva
tűz borunkra esküvést,
híven álljuk e kötést;
esküdjünk az ég Urára!

József Attila: A KANÁSZ

Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.
Orrukban csak magyar mód
csillog egy kis aranydrót.

Van egy pösze kis malacom,
fővárosi grófkisasszony.
Sóhajtott is egy ízbe,
nézi magát a vízbe.

Van nekem egy oly kis kanom,
szelid szóra kezes nagyon.
Az ha fogja s egyet túr,
a kőkastély felfordul.

Van egy semmi kis furulyám,
nem nőtt az, csak datolyafán.
Azt ha fúvom, hull a makk,
a fák táncra állanak.

S ahány felhő, összeszalad,
ha csördítem ustoromat.
Réz a nyele, szikrázik.
De sok szoknya megázik!

Vörösmarty Mihály: Petike

Bús mogorván ül Petike,
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel –
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
“Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?”
“Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele.”
“Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?”
“Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele.”
“Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?”
“Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
Rág a bú!”
“Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?”
“Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál.”
“Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?”
Szól mogorván Péter úrfi:
“Hol van hát?”

Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.

“Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
Elvehet’d.”

Varró Dániel: Cossante a lehányt küszöbről

Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves

szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?

Arra a pillanatra.

 

Mikor lehánytad a küszöböt, és a sárga

szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?

Arra a pillanatra.

 

Lehánytad, feltöröltem. Emlékszel arra, kedves?

Semmit se tartva bent, úgy tűnt, magadhoz engedsz.

Arra a pillanatra.

 

Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága?

Magadhoz engedtél a bensődet kitárva.

Arra a pillanatra.

 

Féltél, megárt a bimbózó romantikának,

ha otthonodban a küszöbre hányni látlak

abban a pillanatban.

 

Féltél, a láng lelankad hamvadó üszökre,

ha látlak otthonodban hányni a küszöbre,

abban a pillanatban.

 

Kit otthonodban a küszöbre hányni látlak,

ahogy te, úgy kitisztult bennem a vágy irántad.

Abban a pillanatban.

 

Kit látlak otthonodban hányni a küszöbre,

bennem a szerelem is így tisztult ki szebbre.

Arra a pillanatra.

 

Heltai Jenő: A dal

Néha ugy néz rám, mint a jó barát,
Kivel közös a lelkünk búja, gondja,
Ki tékozolva, biztatóan ontja
Szelíd szemének nyájas sugarát.
Néha ugy néz rám, mint a jó barát.
Állok előtte, mint a kis gyerek,
Bizonytalan, homályos, néma vágyban.
Ó, ha kezével simogatna lágyan!
Csak nézem őt… de szólni nem merek.
Állok előtte, mint a kis gyerek.
Néha úgy néz rám, mint az idegen.
Végigröpűl a pillantása rajtam,
Mint sürü füstben, szikrázó zsivajban
A gyorsvonat közömbös síneken…
Néha ugy néz rám, mint az idegen.
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért.
Ilyenkor úgy fáj, hogy hiába minden,
Ingyen gyötrődöm, elpusztulok ingyen,
Ő sohse fogja tudni, hogy miért?
Ilyenkor úgy fáj az, hogy meg nem ért…
Néha úgy néz rám, mintha sejtené,
Hogy ő az édesem, hogy ő a szépem,
Hogy szeretem a gyötrelmek tüzében
S megyek, megyek az elmulás felé…
Néha ugy néz rám, mintha sejtené.
Én hallgatok és ő tovább siet…
Mint, aki zordon szakadékba nézett
S a lesben álló, fekete enyészet
Szédületéből életre ijedt…
Én hallgatok és ő tovább siet.

Kiss József: A csók

Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a lányt és a kerevetet.

A lány legyen ifju, – a kerevet,
Ha puha, akár régi is lehet.

A lány legyen tüzes s a dal, ha szól
Ne rúgja ki a földet láb alól.

Juszuf bölcsesége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifju jött hozzá és szólt:

Juszuf ibn Ali, mester! Im egy dalt
Hozék, hogy biráld, nem hogy magasztald.

Együgyű szívvel irtam, – te tudod:
Mit ér, mit nem ér az ilyen dolog.

És Juszuf szavába vágott: “Elég!
Vershez nem kell előljáró beszéd.

Olvass!” – És az ifju halk, elfogott
Hangon, növekvő hévvel olvasott:

Tubafa virága, bülbül édes titka:
Ó csók! miben vagyon édességed nyitja?

Tubafa leveli csöngnek-bongnak, szólnak,
Ó de csattanása édesebb a csóknak.

Hetedik mennyország csöndes éjszakákon
Le-leszáll és lánykám ajkán megtalálom.

Olthatatlan szomjuság oltója, szítója:
Gyönyör vagy, halál vagy, szerelemnek csókja!

Egyszerre nesz – ki az? – a költő int,
Elhallgat az ifju és föltekint.

Az ajtófüggöny szétnyil sebtibe
S Leila szökell bé, Juszuf kedvese.

S mint a dzsin, ki áldozatára csap,
Édes költője ajkihoz tapadt.

Csókolja hosszan, némán, édesen,
Kábultan áll az ifju – mit tegyen?

Hurikra gondol, véli álmodik,
Végre egy hang üti meg füleit.

Juszuf szólalt meg – kedvese fejét
Redős leplébe elrejtve elébb:

“Allah lényét ne fürkészd, csak imádd!
S a csókot gyakorold s ne magyarázd.”

Rimbaud : Esti imádság

Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök;
lelkemben vitorlák láthatatlan menetje…

S mint vén galambducok forró, pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennme és füstölök,
s fájó lelkemben úgy gyűrűznek bús körök,
hogy olyan, mint az ős fák évgyűrűs szövetjek.

Da majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szívvel, s leontve már egy kisebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott

szelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót…
Helyeslést intenek a délceg napraforgók.

Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!