Alhana: Élj úgy

Élj hát úgy, hogy csak egyszer élsz!

Mondd mennyit ér egy igaz szó,
Ha nem hallgatja senki sem?
Mennyit ér a bölcsesség,
Ha nincs mögötte értelem?
Mondd mit ér az irgalom,
Ha képmutatás övezi?
És mennyit ér a fájdalom,
Ha nem őszinte, emberi?
Élj hát úgy, hogy csak egyszer élsz!

Ha láncok közt, mondd mit remélsz?
Élj hát úgy, hogy szabad légy,
Bátran vállald mennyit érsz!
Élj hát úgy, hogy bármit tégy,
A tükörbe majd büszkén nézz!
Légy önmagad, az Egyetlen,
Minden perced igaz legyen!
Mondd mennyit ér a hatalom,
Ha ostoba és féktelen?
Mennyit ér a szerelem,
Ha szívtelen, lélektelen?
Mondd mit ér a szabadság,
Ha múló remény, semmi több?
Mennyit ér a boldogság,
Ha csak pillanatnyi káröröm?

Mennyit ér a becsület,
Ha béklyó csak, mi gúzsba köt?
És mennyit ér az igazság,
Ha körbelengi hazug köd?
Mondd mennyit ér a barátság,
Ha tőrbe csalja árulás?
És mennyit ér egy imádság,
Ha nem hiszed, hogy hallanák?

Élj hát úgy, hogy csak egyszer élsz!

Mondd mennyit ér egy igaz szó,
Ha nem hallgatja senki sem?
Mennyit ér a bölcsesség,
Ha nincs mögötte értelem?
Mondd mit ér az irgalom,
Ha képmutatás övezi?
És mennyit ér a fájdalom,
Ha nem őszinte, emberi?

Ady Endre: Az élet

Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
…De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…

Ady Endre: Láttalak

Láttalak a múltkor,
 Mosolyogva néztél,
 Éppen úgy, mint akkor,
 Mikor megigéztél.
 Vérpiros ajkaid
 Mosolyogni kezdtek;
 Olyan bájos voltál,
 Mint mikor azt súgtad:
 Édesem, szeretlek!
 
Láttalak a múltkor,
 Mosolyogva néztél.
 Gyönyörű vagy most is,
 De meg nem igéztél.
 Vérpiros ajkaid
 Mosolyogni kezdtek;
 Olyan bájos voltál,
 Mint mikor hazudtad
 Ezt a szót: Szeretlek!

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghat ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ady Endre: Hajh, gyerekek!…

Hajh, gyerekek, hogyha néha
Pohár mellett elmerengek,
Mind ott vagytok oldalamnál,
Kiket lelkem úgy melenget.
Fölkapom a poharamat,
Koccintanék szépen, sorba, –
Magam vagyok, akkor látom
S égő könnyem hull a borba.

Nagyon szép kis társaság volt.
Egyik léhább, mint a másik.
Átgondolok minden órát
A keserű búcsuzásig…
Mennyi kacaj, mennyi tréfa
Hangzott el a kis szobában,
Nem búsultunk, fülig úsztunk
Borban, sörben, adósságban.

»Ha nincsen pénz, ád az Isten!…«
– És ilyen volt minden elvünk,
Nem gondoltunk soha arra,
Hogy a sorssal harcra keljünk.
Gazdag szívvel, víg kedéllyel
Fittyet hánytunk a világnak,
Ölelkező lelkeink tán
Nem is itt a földön jártak.

Hajh, gyerekek, jó barátok,
Oda szívem reménysége.
Tudom jól: a szép napoknak
Mindörökre vége, vége…
A baráti kedves körből
El kell szállnom, messze szállnom,
Mi marad a drága multból?
– Fájó szív és kínos álom…

De hagyjuk ezt. Nem miközénk
Való ez a méla nóta.
Csakis azért írtam, hogy rám
Emlékezzetek meg róla.
– »Szegény Bandi« – mondjátok majd
»Vajjon merre van az árva« –
– Fujjátok el a nótámat:
»Meghalok én nemsokára…«

Ady Endre: Mi köt ide?

Mi köt ide engem,
Hol nem szeret senki?
Ez idegen helyen
Mit tudok szeretni?
Ha elmegyek innen,
Minek vágyom vissza?
Lefekvő órámban,
Felkelő órámban
Mért fakadok sírva?

Mért szebb itt a virág
S illatosb, mint bárhol,
Hangosabb az erdő
Madárdalolástól?
Dalos kedvű szívem
Mért tud csak itt lenni?
– Itt érez igazán,
Itt tud csak igazán
Gyűlölni, szeretni…

Ragyogó, sugáros
Énnekem itt minden,
Pedig, ki szeressen,
Tudom jól, hogy nincsen…
Ide köt, ide fűz,
Lelkem régi álma:
– Bearanyoz mindent
Legelső szerelmem
Leszálló napjának
Aranyos sugára,
Búcsuzó sugára…

Ady Endre: A nyári délutánok

Mikor az Ég furcsa, lila-kék
S találkákra mennek a lyányok,
Óh, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan
Nagyvárosi utcákon égve,
Fekete, szigoru vonalak
Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegő,
Ezer tornya, kéménye, karja
Úgy mered a csókos Ég felé,
Mikéntha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,
Pírral s pihegve szemben állnak
Az Ég s a Város. Szivük dobog
Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk,
Föl-föltekintve vágyva, félve
Arra, ki szép s kit nem ismerünk,
Hideg szeretőnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol,
Egy-egy pillantást visszavetnek.
Sírván nevetünk az Ég alatt
S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Ady Endre Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
 
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg pohárba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött- sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
 
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zorderő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

A. J. Christian: A Teljesség Hangja(részlet)

Ha szeretnéd megélni önmagadat,
Ha szeretnéd megismerni a titkokat,
Ha szeretnéd megteremteni a vágyaidat,
Egyszerűen éld meg azt, ami benned van,
Éld meg azt, aki vagy.
Szégyen, félelem és szorongás nélkül legyél…
Legyél ember, hogy több lehess,…
Legyél rossz, hogy jó lehess,…
Legyél kevés, hogy sok lehess.